Egy-két hete belefutottam egy videóba egy közismert, népszerű életmód-tanácsadó közösségi oldalán. Egy egész kicsi gyerek üldögélt a földön, vele szemben egy németjuhász kutya feküdt. A gyerek a kutya orrát csavargatta, húzogatta, aztán odahajolt egész közel a kutya fejéhez, és mereven bámult a szemébe. Összeszorult a gyomrom a felvételtől, de a kommentelők nagy része nem osztotta az aggodalmamat. Rengeteg kedves megjegyzés érkezett, hogy ez milyen csodálatos, így kell állatszeretetre nevelni egy gyereket, és milyen jó, hogy ez a baba így szereti a kutyákat. A legtöbben egy rózsaszín tündérmesét láttak, én pedig egy nagyon súlyos baleset lehetőségét.
Ha egy gyerek kutya mellett nőhet fel, az nagyon klassz dolog. De csak akor, ha megvannak a harmonikus együttélés szabályai, ami mellett mindenki biztonságban érezheti magát. És ezek nem borzasztó bonyolult dogok: egyszerűen csak annak kell tekinteni mindenkit a családban, ami.
- A szülőt felnőtt döntéshozónak,
- a gyereket gyereknek,
- a kutyát pedig egy ragadozó állatnak, amelyik szívesen tölti az idejét emberi társaságban, de megvannak a maga igényei.
Egy kliensem mesélte, hogy milyen kellemetlen volt, amikor a kutyája fellökött egy totyogós gyereket a kutyafuttatóban, akit a szülei bevittek, hogy közelről is megnézhesse a “vau-vaukat”. Ez megint egy olyan baleset, amiről előre meg lehetett mondani, hogy be fog következni. A városi kutyák egyetlen helyen lehetnek szabadon: a kutyafuttatóban. Az utcán épp azért nem, hogy ne okozzanak senkinek kellemetlenséget. A játszótérre sem mehetnek be, nagyon helyesen, minden tele is van “kutyával tilos” táblákkal a jászóterek környékén. A kutyafuttatókon nincs “iskolás kor alatti gyerekkel ne” tábla, pedig lehet, hogy ez lenne a megoldás, ha már az embereknek maguktól nem jut eszükbe, hogy ne engedjék be a gyereküket egy csapat nagy sebességgel rohanó, idegen kutya közé. De velem is megesett már, hogy az utcán pórázon sétáltatott kutyámhoz odaszaladt egy gyerek és átölelte, a szülő pedig könnyekig meghatódva azt kérdezte, hogy lefotózhatja-e. Nem azt, hogy megsimogathatja-e a gyerek a kutyát. Ha Díva nem lenne gyógyíthatatlanul optimista emberimádó, vagy ha csak megijedt volna (én például megijedtem, pedig egyébként nem félek a gyerekektől, sőt), addigra már rég lemészárolhatta volna a lelkes kis állatbarátot. De ez a szülőnek meg sem fordult a fejében.
Egyáltalán: sok minden nem jut eszükbe maguktól az embereknek. Mostanában az alapvető elvárás egy gyerekbarát kutyával szemben, hogy mindent egy hang nélkül tűrjön el, amit egy gyerek csinál vele. Hagyja magát emelgetni, ölelgetni, öltöztetni, csavargatni a testrészeit, simogatni evés és alvás közben. Sőt, ezt igényelje is! Pedig ez nem jó se a kutyának, se a gyereknek. A kutyának azért, mert nem érezheti magát biztonságban, hiszen bármikor történhet valami kellemetlen vele, amire nem is reagálhat úgy, ahogy neki jólesik, mert kikap érte. A gyereknek pedig azért nem jó, mert ilyenkor nem tanul semmit. Nem tanulja meg, hogy a saját érdekei és igényei addig terjedhetnek, amíg azzal másnak nem árt. Kimarad az életéből az élmény, milyen klassz dolog megfigyelni és megismerni egy másik élőlényt, felfedezni, hogy mennyire más, mint egy ember.
Egy gyerekbarát kutya nem egy érzéketlen tárgy, amivel bármit lehet csinálni. Attól még szeretheti a gyerekeket, hogy néha elvonul, mert sok neki a nyúzás. Lehet gyerekszerető akkor is, ha odamorrant, aztán elmenekül, amikor a gyerek fájdalmat okoz neki. Nem kell minden kutyának Belle-nek vagy Lassie-nek lennie, hogy szerethető és jó családi kutya legyen. Minden gyerek szerencsés, aki kutya mellett nőhet fel – ha megkapja hozzá a megfelelő útmutatást és figyelmet, és a szülőknek nincsenek irreális elvárásaik sem vele, sem a kutyával szemben.
paws4all 