Nem gyakran, de már megesett, hogy egy-egy kliensemtől önként megváltam, mert olyan összeférhetetlenséget éreztem kettőnk között, amire nem volt ötletem, hogyan hidalhatnánk át. Viszonylag rugalmasnak gondolom magam, de van néhány dolog, amiben, azt hiszem, hajthatatlan vagyok. Megpróbáltam összegyűjteni, mik ezek – már csak azért is hasznos lehet egy ilyen felsorolás, hogy ha valaki magára ismer benne, még időben máshoz fordulhasson.
Ha a kliens olyasmit kér, amit etikailag kifogásolhatónak tartok
Egy kutyának sok minden megtanítható, sokféle módszerrel. Ezek között akad olyan, amit szívesen kipróbálok akkor is, ha még sosem tettem, mert szakmai kihívást jelent; de van olyan is, amit soha, semmiféleképpen nem csinálnék.
- Nem vagyok hajlandó bántani a kutyát sem fizikailag, sem lelkileg, akkor sem, ha a gazdának ez lenne az elvárása
A pozitív megerősítésben hiszek, és a nyugodt, határozottl. Nem szeretek fájdalmat okozni, vagy olyasmit tenni egy másik élőlénnyel, amit nehezen viselnék, ha velem tenné meg valaki. Ráadásul alacsony vagyok és nem is túl erős testalkatú, ha mindent erőből szeretnék megoldani, akkor nem sok esélyem lenne. Szerencsére kikopóban van már az a nézet, hogy rángatással, kiabálással, földre nyomással lehet kutyát nevelni. Talán még megérem, hogy ezeket a módszereket nem “klasszikus kiképzés” néven fogja emlegetni a szakma, hanem a nevén nevezzük végre: szükségtelen erőszaknak, ahol a személyes figyelem helyett a gyors megoldás érdekében bármi megengedett.
- Nem tanítok kutyát arra, hogy más állatokra, esetleg emberre támadjon
Ahogy én sem bántok másokat, ugyanúgy elvárom, hogy mások se bántsák egymást. A “védjen meg, ha megtámadnak” egy hétköznapi kutyasétáltatás során azért elég ritkán felmerülő helyzet, sokkal nagyobb az esélye, hogy az ijedős gazda akkor is ráküldi valakire a kutyát, amikor csak azt hiszi, hogy veszélyben van. Aki ilyesmire kér egy kiképzőt, annak valószínűleg segítségre van szüksége, mert nem érzi magát biztonságban a világban. A más állatokra uszítás pedig akkor sem vicces, ha cicát vagy mókust kergettet valaki a kutyájával, mert azt gondolja, hogy úgysem éri utol. Az üldözött állat megsérülhet a fejvesztett menekülés közben, ha nekirohan valaminek, eltévedhet, mert nem nézi, merre fut, és akár a stresszbe is belepusztulhat. Lehet, hogy van, akinek vicces nézni, ahogy a kutyája macskát kerget, de ez állatkínzás.
- Nem tanítok olyan tevékenységeket a kutyának, amire fizikailag alkalmatlan
Mindannyiunknak megvannak a magunk fizikai korláai. Én például sosem leszek sportlövő, mert rosszul látok, de ezzel együtt tudok élni. A gazdának is el kell fogadnia, hogy van, amit nem érdemes megtanítani a kutyájának, ha azzal természetellenes helyzetekbe kényszeríti. Ha még látszólag élvezné is, nem fogok csivavát súlyhúzásra, angol bulldogot keskeny párkányokon egyensúlyozásra, tacskót hátsó lábon járásra tanítani.
Ha nem érzem magam biztonságban
Nem, nem attól félek, hogy a kutya megharap. Az időnként előfordulhat, a munkámmal jár. Azt viszont nehezen tudom kezelni, ha a kétlábú ügyféltől kell tartanom a foglalkozás közben. Ez szerencsére nem gyakran fordul elő, de volt már rá példa.
Egy alkalommal azért szakítottam meg egy ügyféllel a kapcsolatot, mert a park felé sétálva elmesélte, hogyan szokott bizonyos típusú embereket verbálisan és néha fizikailag is bántalmazni – közben természetesen fogalma sem volt arról, hogy én is egyike vagyok azoknak, akikről éppen beszél. Ott és akkor csak annyit mondtam neki, hogy telefonon egyeztessük a következő időpontot, aztán még aznap felhívtam, és elmondtam neki, hogy számára és számomra is kellemetlen lenne emiatt a közös munka. Nem voltam benne biztos, mi történik, ha személyesen ott vagyok, amikor megtudja: az alapján, ahogyan beszélt, nem éreztem életbiztosításnak közölni, hogy “oké, akkor itt vagyok, megverhetsz”.
Több esetben előfordult az is, hogy a kliens fizikailag közeledni próbált, és nem különösebben zavarta, hogy én nem vagyok erre nyitott. Ilyenkor nem is lehet kérdés, hogy nem tudunk együtt dolgozni: még ha próbálná is később visszafogni magát, én többé nem tudnék a munkára koncentrálni a jelenlétében annak tudatában, hogy bármikor történhet olyasmi, ami ellen védekeznem kell.
Ha nem kezelnek üzleti partnerként
Az a fajta, konzultációkon alapuló módszer, ahogyan én dolgozom, eleve partneri viszonyt feltételez: van egy közös ügyünk, a kutya kiképzése, és ezen együtt dolgozunk a gazdával. Van, amiben ő tud többet: nála jobban senki sem ismeri a saját kutyáját, és a közöttük lévő kapcsolatot nem pótolhatja semmi. És van, amiben én tudok segíteni: sok kutyát láttam már, többféle technikát ismerek, jó eséllyel be tudom jósolni, hogy egy ingerre milyen reakciók várhatóak. Amit nyújtok, az persze szolgáltatás, de ettől még nem vagyok szolga – mint ahogy senki sem az, aki azon dolgozik, hogy mások életét komfortosabbá tegye. Volt már, hogy amiatt váltam meg ügyféltől, mert ezt a szempontot nem érezte fontosnak, és úgy szólt hozzám, ahogy szerintem ebben az évszázadban már senkihez sem szokás.
Az is lényeges számomra, hogy tiszta legyen, mi is az a szolgáltatás, amit nyújtok. Bár lehet, hogy máshoz is értek, ha a kutya nevelése miatt vagyok ott, akkor nem leszek nyitott az olyan kérésekre, mint hogy segítsek a gyereknek a házi feladatában, esetleg hozzam haza az oviból, ha már úgyis azon az útvonalon jövök. Az előfordulhat, hogy más háziállat kapcsán is tudok segítséget nyújtani, de ezen belül is megvannak a magam korlátai: bár volt, hogy akadtak használható ötleteim macskával, nyúllal, kaméleonnal (stb) kapcsolatos kérdésekben, azért mégiscsak kutyakiképző vagyok. De abból legalább a megszállotabbb fajta, aki minden apró sikernek tud örülni, szereti a kihívásokat, kész új dolgokat tanulni. – és huszonöt év után is el tud olvadni egy pamacsos kutyafül vagy egy mókásan foltos kutyaorr látványától.
paws4all 