Túl jó a kutyám, el tudnád rontani?

Emmát, a csodaszép golden retrievert akkor ismertem meg, amikor még csak tíz hetes volt. A gazdái azért kérték a segítségemet, mert nem volt kutyás tapasztalatuk, és biztosak akartak lenni abban, hogy mindent jól csinálnak. Nagyon gondosan választották ki Emmát, és hamar ki is derült, hogy tényleg ő a tökéletes kutya a számukra. Már kicsinek is végtelenül nyugodt, kedves és alkalmazkodó volt, nagyon figyelt mindenre, egy álom volt vele dolgozni. Elég volt egyszer-kétszer megmutatni valamit, és ő máris értette, minden szabályt azonnal elfogadott. És amit a legjobban imádtam benne: mindehhez ráadásként volt az orrán egy csík, ahol visszafelé nőtt a szőr, és ez, meg a felette levő komolykodó tekintet együtt teljesen ellenállhatatlanná tette.

Néhány alkalom elég volt, hogy ő és a gazdái megtanulják az alapokat, így hamar elbúcsúztunk egymástól. Utána már csak a Facebookon láttam néha róla fotókat, egyre nagyobb lett, de ugyanolyan kedves és okos maradt a gazdája posztjai alapján. Aztán nemrég, másfél évvel az első találkozásunk után, teljesen váratlanul felhívott Emma gazdája, azzal, hogy van egy kis gondja a kutyával.

– Emlékszel – kérdezte – hogy odatettem azt a rácsot a lépcső elé, hogy Emma ne jöjjön fel a fenti szobákba? Csak egy darabig volt ott, utána elvettem, és a kutya tökéletesen megtanulta, hogy lent kell maradnia, meg sem próbál feljutni.

Igen, ez Emma. Egyszer megmutatsz valamit neki, és egy életre megjegyzi. 

– Most arra kérnénk – folytatta a gazdi – hogy segíts ezt kinevelni belőle! A gyerekek nagyon szeretnék, ha felmenne a szobájukba néha, de Emma annyira megtanulta, hogy nem szabad felmenni a lépcsőn, hogy akárhogy próbáljuk csalogatni, nem hajlandó rá. Most, hogy a gyerekek itthon tanulnak, nagyon örülnének neki, ha a kutya ott lenne közben velük, így egész nap együtt lehenének.

– Várj – mondtam, – az a problémátok, hogy a kutya túl jólnevelt?

– Igen, jó lenne egy kicsit elrontani – felelte teljesen komoly hangon a gazdi. 

 Így másfél év után hirtelen ismét ott találtam magam Emmáéknál. Ott álltunk a lépcsőnél, a kutya, a család és én, és mindannyian kicsit aggódva néztünk az emelet felé. 

Az elején a legkézenfekvőbb dolgokkal próbálkoztunk: jutalomfalat, játék, kedves hívogatás. De hiába. Aztán arra gondoltam, hogy hátha lefelé, az ismerősebb terepre szívesebben jönne a fenti ismeretlenből. De hogy juttassuk fel a harminc kilós kutyát az emeletre? Megpróbáltam megemelni, aminek Emma nagyon örült ugyan, de meg sem tudtam mozdítani. Szerencsére akadt olyan férfi a családban, aki nálam jobb erőben volt, és, látva a szendevésemet, a segítségemre sietett. Kicsit megsemmisültem, hogy más milyen könnyedén kapja fel a kutyát, de aztán félretettem a hiúságomat, és igyekeztem a feladatra koncentrálni. Emma boldogan csóválva járta körbe az emeleti szobákat, mindenhova kíváncsian bekukkantott, mindent fel akart fedezni. De amikor arra kértük, hogy jöjjön le, megjelent az arcán az ismerős kifejezés. Kiderült, hogy ebből a szögből sem bízik a Gonosz Lépcsőben.

Nem volt mit tenni: olyan helyzetbe kellett hoznunk, hogy ne legyen más választása, mint megoldást keresni. Az áldozatkész (és egyre edzettebb) gazdi segítségével a lépcsőre tettük Emmát, úgy, hogy a feje lefelé álljon, néhány lépésnyire a biztonságos földszinti talajtól. Ez egy annyira kényelmetlen pozíció volt, hogy egy kis hezitálás után Emma úgy döntött: ha nem akarja az élete hátralevő részét a harmadik és a negyedik lépcsőfok között tölteni, jobban jár, ha a saját mancsába veszi a dolgokat, és, félretéve addigi elveit, lemegy a lépcsőn. Végre mégtört a jég!

A következő húsz percet azzal töltöttük, hogy a lépcső különbőző szakaszaira tettük Emmát, ahonnan hol felfelé, hol lefelé hívtuk. A kezdeti bizonytalankodás után egyre magabiztosabban indult el, és a végén már csak hívásra is felment és lejött teljesen egyedül. Nagyon elégedetten jöttem el, hogy megoldottam a problémát.

Végre!

Másnap kaptam egy üzenetet  gazdiktól. A másfél évnyi “jókutyaság” reggelre visszaállt, és Emma, miután kialudta a foglalkozás fáradalmait, úgy döntött, hogy mégsem szeretné használni a lépcsőt. Ezúttal Messengeren vezényelve a családot, újra végigcsináltunk a kutyával az előző napi procedúrát. Aztán harmadnap megint. Ahogy teltek a napok, egyre kevesebbszer kellett bekapcsolni Emmában a lépcsőzős funkciót, lassan már magától is felmerészedett az emeletre. De az egész sokkal hosszabb folyamat volt, mint azt elsőre gondoltuk: Emma annyira jó kutya volt, hogy időbe telt, mire elengedte a kölyökkori szabályokat, és elfogadta, hogy most már szabad, amit korábban nem lehetett. 

Eltelt egy-két hét, mire újra találkoztunk. Addigra Emma ráérzett arra, milyen jó egész nap a család közelében lenni, és a lépcsőn közlekedés már nem jelentett problémát. Sőt, lett egy kedvenc helye az egyik emeleti helyiségben: mostanában legszívesebben a legók közé kucorodik be egy délutáni szundikálásra. A küldetést sikerrel teljesítettük: elrontottuk Emmát, és mindenkinek így a legjobb. 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s