Kevés olyan állat van, amit mindenki szeret. Az egyik ilyen a teknős. Néhány víziteknős fajt leszámítva szinte mind kifejezetten békés állatok, kedves, bumfordi külsejük van, és szimpatikus, hedonista életmódjuk: ha van elég táplálék és napfény, naphosszat képesek mókás pózokban süttetni magukat a napon. Elég csak rájuk nézni, és az embert rögtön nyugodt, derűs hangulat önti el.
Egészen addig, amíg nincs velük valami konkrétabb célunk; például életben szeretnénk tartani őket. Annak ugyanis időnként makacsul ellenállnak. Az enyémek legalábbis.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az év jelentős részében a természetes életterükhöz viszonylag hasonló körülmények között tarthatom a teknőseimet. Április vége körül kiköltöznek a kertbe: az ékszerteknősök egy kis kerti medencébe, a görög teknős pedig egy tágas kertrészbe. Egészen őszig itt élnek. Aztán, amikor a hőmérséklet éjszaka is tartósan 10 fok alá, csökken, begyűjtöm őket, hogy biztonságos helyen várhassák a tavaszt.
Puliszka, a görög teknős, bár nagy területen mozoghat, elég kiszámítható. Vannak kedvenc helyei a kerten belül, így, ha nincs épp szem előtt, csak ezt a néhány zugot kell átkutatni, és perceken belül előkerül. Az ékszerteknősök medencéje el van kerítve, őket nem kell annyit keresgélni, egy kis kotorászás a vízben, és meg is vannak.
Elvileg.

Idén a vízi páncélos hadosztály, úgy tűnik, a hatalom elleni összeesküvés tervezésével töltötte a nyarat. Miután Puliszka biztonsággal becuccolt, vettem egy mély levegőt, lehasaltam a tópartra, és arccal a sásliliomokba simulva vállig lenyúltam a – már nem ANNYIRA kellemes hőmérsékletű – vízbe. Végighúztam az ujjaimat az iszapos aljzaton, és legnagyobb meglepetésemre nem találtam semmit.

Az, hogy a teknősök nincsenek ott, kizártnak tűnt, előző nap még láttam őket a vízben. Biztos, hogy csak beásták magukat az iszapba, ha kicsit mélyebbre túrok, akkor meg is lesznek! Ezen a ponton kezdtem magam átkozni, amiért olyan gondosan tanulmányoztam, mekkora iszapréteg is kell egy ékszerteknősnek, hogy vígan áshasson benne a víz alatt, és nem kis munkával több lapátnyi homokos földet hordtam annak idején a tóba. Azóta ez a homok, hála a természetnek, elhalt növényi részekkel, kavicsokkal, csigaházakkal, rovarmaradványokkal dúsulva igazán gusztustalan trutymóvá alakult. Ez a vízinövényeknek nagyon klassz, de nekem, aki épp teljes karral cuppantam bele, kevésbé volt örömteli.
A mélyebbre ásás már hozott némi eredményt. Első körben kis híján egy infarktust, mert nem jutott eszembe, hogy egy kecskebéka is lakik a tóban, és hirtelen egy marék sár megmozdult az ujjaim között, majd a fele kiugrott a tenyeremből. De aztán sikerült egy méltatlankodva sziszegő teknőst is kibányásznom a vízből.
Még egyet kellett megtalálnom. Úgy döntöttem, hogy stratégiát váltok, és a legalsó rétegeket már nem arccal a vízben fogom átkutatni, hanem valami olyan eszközzel, ami alkalmas arra, hogy végigböködjem vele az aljzatot. Nem mondom, hogy a legelegánsabb megoldást találtam, de a praktikum sokszor felülírja az esztétikumot:

Ezzel a módszerrel sikerült találnom több, egészen nagy kavicsot, néhány tetszetősebb ágat és csigaházat. Ekkor már eljutottam addig, hogy éreztem: egy délután alatt sikerült tönkretenni a háziorvosom több hónapnyi munkáját, amivel beállította a vérnyomásomat. Fogtam egy ásót, és nekiálltam kilapátolni vele az iszapot, minden egyes felszínre kerülő adagot alaposan áttúrva. És, amikor már majdnem ezt is feladtam, hirtelen valami rám nézett az épp kimert trutyiból. Megtaláltam! Jack Sparrow a kanyarban sincs, a kincskeresés csak egy álmosító tengerparti üdülés a teknőskereséshez képest.
Ennyit arról, hogy a teknősök kedves, megnyugtató állatok. Ne vegyetek teknőst, ha kedves az életetek!
