Mindig sejtettem, hogy a macskák nagy filozófusok. De hogy milyen szintre képesek ezt fejleszteni, azzal csak néhány nappal ezelőtt szembesültem.
Nem szoktam a csapat kétlábú szekciójában történt változásokat kiteregetni, most is csak érintőlegesen említem, mert a történet szempontjából fontos. Malátát, a cirmos perzsamacska-keveréket ajándékba kaptam egy nagyon kedves barátomtól 15 évvel ezelőtt. Ahogy hazavittem, boldogan, hogy végre van saját cicám, a hálátlan kis szőrcsomó első látásra beleszeretett az akkori páromba. Onnantól kezdve folyamatosan éreztette velem, hogy bár kedvel, de néha túl sokat engedek meg magamnak kettőjük kapcsolata tekintetében. Ha D. elutazott pár napra, Maláta bosszúhadjáratba kezdett az otthon hagyott holmijai ellen. Aztán eljött a pillanat, mikor mi, kétlábúak elhatároztuk, hogy jobb, ha útjaink különválnak. Az állatok velem maradtak. Maláta teljesen összeomlott. Lefogyott, csomókban hullott a szőre, hetekig jártunk állatorvoshoz, mire összeszedte magát. Aztán lassan túltette magát a történteken, és minden visszatért a rendes kerékvágásba.
A dolgok azonban mennek tovább… Megjelent S. az életemben. Illetve pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy az életünkben, mert Maláta kitörő örömmel fogadta, és természetesen ahogy összeköltöztünk, rögtön ki is sajátította magának az új jövevényt. S. is sokat utazott, szerencsére a lakásban tartást felváltó kertes házas opció segített megmenteni a cuccait a féltékeny cirmos hölgy bosszújától. Minden csodásnak tűnt macskaszemszögból, de be kell vallanom, nem vagyok egy egyszerű eset, és néhány hete úgy döntöttem, hogy egyedül folytatom. Mikor S. elköltözött, Maláta néhány napon belül eltűnt. Ahogy teltek a hetek, szomorúan ugyan, de elfogadtam a tényt, hogy többé nem látom: 15 éves volt, szép kort élt meg, nyilván békésen elaludt valahol. Az utóbbi egy-két évben tényleg megöregedett: kihullottak a fogai, a hallása sem volt már az igazi, és esős időben gyakran fáljalta az egyik mancsát (egy tíz éve összeforrt törés helyén). Szóval rendjénvalónak tűnt a dolog.
Talán egy hete történt, hogy az ablakon kinézve mintha őt láttam volna átvonulni a szomszéd kertjén, de rögtön el is hessegettem a gondolatot, hiszen ez teljesen lehetetlen. Néhány napja viszont munkából hazatérve összefutottunk az utcán. Tényleg ő volt az. Teljesen épen és egészségesen üldögélt egy kerítés tövében. Szóltam neki, rám nézett, de a felismerés halvány jele sem látszott a szemében. Amikor felé léptem, hűvösen végigmért, és odébb sétált. Nyilvánvaló volt, hogy fogalma sincs, ki vagyok.
Lassan összeálltak a történet darabjai. Az egyébként is már szenilis macskának S. elköltözése volt az utolsó csepp a pohárban: a tudatának egy része automatikusan lezárt, mint egy önműködő ajtó. Így nincs hiányérzet, csak az “itt és most” van, egy új és problémamentes élet kezdődött meg számára. Nem tudom, hogy ez csak átmeneti-e, vagy végleges állapot, de a lényeg, hogy egy tökéletesen kiegyensúlyozott és boldog macskával találkoztam aznap – és innentől kezdve mindegy is, hogy is működik ez az egész. Maláta tehát boldogan él, elérve egy buddhista szerzetes vágyott létállapotát: se gyötrő emlékek, se kötődés földi dolgokhoz, csak az adott pillanat teljessége. Irigylésre méltó. Kicsit hiányzik, de tulajdonképpen bármikor összefuthatok vele.
paws4all 