Dívának születni kell

Mindig lelkesen képviselem, hogy kutyát beszerezni komoly és felelősségteljes döntés, és a legjobb, ha mindenki alaposan megfontolja, milyen számára az ideális négylábú társ. Ha valaki ezek után megkérdez, hogy én hogyan szoktam kutyát választani, próbálom gyorsan másra terelni a szót. Az igazság ugyanis az, hogy eddig hat kutyám volt:

• Brandy-t csak meg akartam simogatni egy kutyakiállításon. Ő lett az első border collie-m.
• Mossra ugyan vártam egy évet, mert tudtam, honnan szeretnék kutyát, viszont mikor megszületett az alom, egy fényképről választottam ki, amin két órás volt
• Morgant egy menhelyről hoztam ki ideiglenesen, amíg nem lesz gazdája. Lett. Én.
• Netty egy barátom kutyája volt, hét évesen került hozzám, egy tanyáról a belváros közepére.
• Goblint valaki bedobta egy üres telekre a tél közepén. Bemásztam érte a  kerítésen.

Csupa megfontolt, tudatos döntés, ugye? Brandy, Netty és Morgan már nincs velem, de csodálatos kutyák voltak, rengeeget tanultam tőlük, és egy pillanatra sem bántam meg, hogy így alakult.

Aki szemfülesen olvas, annak talán szeme szúrt, hogy ez csak öt név. A hatodik… nos…

Természetesen nem akartam most még egy kutyát. Tervezgettem ugyan, hogy hamarosan jó lenne, de Moss-szal és Goblinnal most annyira jó együtt élni, hogy kicsit lustának éreztem magam a feje tetejére állítani mindent egy kölyökkutya kedvéért. Mostanában szerencsére sokat hívtak kiskutyákat tanítgatni, így jutott bőven kölyökélmény a munkanapokon, otthon pedig édes csönd és nyugalom várt.

Az egyik ilyen kicsi ügyfél Mézi volt, egy ausztrál juhászkutya kölyök. Az ő gazdái velem ellentétben a megfontolva döntők közé tartoznak: volt már két öreg kutyájuk, és melléjük szerettek volna egy kicsit. Nem sokkal azután, hogy megszületett, ki is választották, mint az alom legnyugodtabb kiskutyáját, és onnantól rendszeresen látogatták a tenyésztőnél. Mikor a kicsik négy hetesek lettek, a tenyésztőnek feltűnt, hogy ez a kiskutya nem egyszerűen nyugodt: nemcsak hogy nem zavarják a zajok, de semmilyen hangra nem reagál. Nem hall. Az első sokk után a gazdik rémülten hívtak fel engem: lehetséges-e, hogy egy süket kutya jólnevelt legyen, és teljes életet élhessen? Gondolkozás nélkül rávágtam, hogy persze. Több munka lesz ugyan, mint egy halló kutyával, de meg tudjuk oldani.

Mézi nyolc hetesen költözött a gazdikhoz, én pedig rendszeres vendég lettem náluk. Kiderült, hogy egy kimondottan okos, szívesen tanuló kiskutya, és az első pillanattól, hogy találkoztunk, nagy kedvencem lett.  De még valami kiderült: ez a kölyök egyáltalán nem nyugodt. Pörög, mint a búgócsiga, pakol, rohangál, gyötri a nagy kutyákat. Ők egyre türelmetlenebbül viselték a kis örökmozgót, akire ráadásul hiába morogtak, mert nem hallotta, így boldogan ugrált a fejükön akkor is, amikor ők már minden lehető eszközt bevetettek, hogy megszabaduljanak tőle. Egyre feszültebb lett a helyzet az öreg kutyák és a hiperaktív kicsi között, a gazdik pedig úgy érezték, olyasmit kényszerítenek rá a kutyáikra, amit ők nem akarnak. És egy szép nap csörgött a telefonom: a gazdik azt kérdezték, hogy nem venném-e magamhoz a kiskutyát? Nem akartak mindenáron megszabadulni tőle, két opciót láttak maguk előtt: vagy az enyém lesz, vagy marad náluk.

Hosszú beszéletések kezdődtek: szerettem volna, ha komolyan átgondolják a dolgot. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert addigra én már fülig szerelmes voltam a kicsibe, és legszívesebben rögtön rohantam volna érte. Ugyanakkor a gazdikat sem akartam bántani, és arra gondolatra, hogy fájdalmat okozok nekik a kicsi elhozásával, összeszorult a szívem. Végül úgy döntöttünk, legyünk társtulajdonosok: a kicsi átköltözik hozzám, gyakorlatilag az én kutyám lesz, de az eredeti gazdik is bármikor láthatják és tölthetnek vele időt, amikor csak szeretnék.

Abban is megegyeztünk, hogy az új élethez új név is jár: induljunk tiszta lappal! Na de mi legyen az a név? Kicsit vicces, hogy ez csak nekem lesz fontos, mert a kutya sosem fogja hallani, hogy hívjuk. A barátaim és egyéb hozzátartozóim lelkesen bombázni kezdtek ötletekkel. És sajnos van, akinek képtelen vagyok nemet mondani 🙂 Így a kiskutyát egy-két napig  Honthy Hanna néven emlegettük, de azért éreztem, hogy ez egy kicsit túlzás… így lett kompromisszumos megoldásként Díva. És az első perctől olyan, mintha mindig velem lett volna. Ennyit a megfontolt döntésekről.