Táncra fel!

Az elmúlt időszakban, bár sok fellépési lehetőségünk adódott, versenyekre alig jutottunk el. Az, hogy a hatvani dog-dancing versenyre el tudunk menni, szintén csak az utolsó pillanatban dőlt el. Valószínűleg öregszem, vagy ilyesmi, de most csak egy kutyát neveztem, nem ahogy szoktam: az összeset, amit otthon találok, és még néhány ismerősét is 🙂 Így viszont abban a hihetetlen élményben volt részem, hogy mindent volt időm megnézni, tudtam beszélgetni másokkal, és nem egyik ruhából a másikba ugrottam át két versenyszám között.

Azért izgalomból így is kijutott. A telefonom odafelé menet jelezte, hogy az autópálya Hatvan előtti szakaszán hatalmas a dugó, úgyhogy azt gondoltam, egy lehajtóval előbb lemegyünk, és mellékutakon közelítjük meg a várost. Az ötlet csodálatosnak tűnt, rettentő büszke voltam magamra, és mélyen szánakoztam azokon a szerencsétleneken, akik ott ülnek a kocsisorban a szakadó esőben… ez az euforikus állapot nagyjából tíz percig tartott, amíg meg nem láttam az úton keresztbe fordult teherautót és a körülötte tanácstalanul álldogáló rendőröket. Az egyikük biztosított, hogy tíz percen belül megoldják a problémát. Húsz perc múlva (még jó, hogy egy elég hosszú regényt is vittem magammal) aztán be kellett ismerniük, hogy ez hosszabb menet lesz, és visszafordították az addigra már szépen felduzzadt kocsisort az autópálya felé. Gyors telefon a verseny szervezőinek, hogy nem érünk oda a regisztráció lezárásáig, szerencsére Anikó, a házigazda nagyon kedves volt, és biztosított, hogy bármikor is érek oda, nem lesz gond. Végül csak fél órát késtem, nem is értem, hogyan… ennyit a rövidebb útról.

A későn érkezésnek volt egy olyan előnye, hogy nem volt időm izgulni a pályára lépés előtt – igaz, a ring előzetes kipróbálása is elmaradt így, de sebaj… Egy Raul Paz-számot vittem, kubai rumba, igazából a szövege miatt szeretem nagyon, nem is a ritmusa miatt.  Hezitáltam kicsit, hogyan vágjam meg, mert bár spanyolul van, és nem annyira lehet érteni a szöveget, azért vannak benne… hmm… latinosabb temperamentumra utaló részek. Végül találtam egy elfogadhatónak tűnő megoldást, aztán mikor egy versenyző a “Sex Bomb” című Tom Jones-számmal lépett a ringbe, rájöttem, hogy már megint sikerült túlaggódnom valamit 🙂 Ezt leszámítva sem mondom, hogy ez volt életünk produkciója, egy harmadik helyre volt most elég, de legalább nem stresszelt egyikünk sem. Morgan igazi mentett kutyaként teljesen váratlan dolgoktól képes befeszülni, úgyhogy vele minden verseny külön kaland, de most nagyon jól érezte magát egész nap, játszott más kutyákkal, simogattatta magát az ismerősökkel, tapicskolt kint a tócsákban (ezt a részt én kihagyam volna, de nem kérdezett meg…). Én viszont a verseny mellékhatásaként házirétes-függő lettem. Ettetek már ananászos-túrós rétest? És meggyes-pudingosat? Én nem mondom meg, mennyit ettem aznap, de biztos nem égettünk annyi kalóriát a ringben, mint amennyit sütievéssel bevittem a szervezetembe.

A versenyen megint rengeteg fajta képviseltette magát,  most, hogy volt időm bámészkodni, kiélvezhettem ezt a részét is a dolognak. Az abszolút kedvencem a staffbull volt, gyönyörűen koncentrált végig, fültől-fülig mosollyal táncolta le a kűrjét. Ezek után Goblin  már nem fog akkora meglepetést okozni, amikor kecsesen szökell a kis betontestével a ringben… na de azt majd legközelebb, és sajnos fogalmam sincs, az mikor lesz, ezen a nyáron nem tobzódunk a dog-dancing versenyekben. Ez mindenesetre egy igazán jó hangulatú rendezvény volt, és ha jövőre is lesz, biztosan ott a helyünk!