A közösségi oldalakat böngészve újra beleütköztem egy hosszabb eszmefuttatásba, ami arról szól, hogyan kontrolláljuk kutyánk ösztöneit, és legyünk mi a tökéletes falkavezér a számára – ellenkező esetben ugyanis a kutya átveheti a hatalmat a család felett, és hamarosan mindenkit a rabszolgájává tesz. Mert egy domináns kutya, ugye, kemény kezű irányítást igényel.
Fontosnak tartok néhány dolgot leírni, kifejezetten azok számára, akik attól rettegnek, hogy a szőnyegen szundikáló yorkie egy nap enged az ösztöneinek, és vérfarkassá változik.
A domináns kutya nagyjából olyan, mint egy karizmatikus vezető: nyugodt és határozott, tisztában van a saját erősségeivel, döntési helyzetben mérlegelve választ. Mások tisztelettel és érdeklődéseel közelednek felé, szívesen követik, ha belefog valami új dologba.
Az a kutya, amelyik agresszíven reagál egy számára feszült helyzetben, az nem domináns, hanem bizonytalan. Mivel nem tudja, mit csináljon, olyan eszközökhöz nyúl, amit sok ember is tenne, ha küzdenie kellene azért, hogy szabaduljon: felemeli a hangját, ha kell, akár fizikailag is küzd a gyors szabadulásért, utána pedig sokáig nem akar beszélni a történtekről, amíg fel nem dolgozza az őt ért megaláztatást.
És most próbáljuk meg elképzelni, hogy nyakig vagyunk egy helyzetben, ami ijesztő és fogalmunk sincs, mit csináljunk, és a számunkra legfontosabb személy erre úgy reagál, hogy üvöltözik velünk, esetleg fizikailag is bántalmazni kezd! Ettől rögtön megnyugodnánk, nem? Akkor miért gondoljuk, hogy egy labilis kutyát így kell kezelnünk? Ha valakitől szeretnénk megtanulni, hogyan építsünk stabil kapcsolatot egy kutyával, a legjobb tanítómesterek ők maguk. Semmi mást nem kell tennünk, csak amit egy valóban domináns kutya is tenne: nyugodtnak, nyitottnak, barátságosnak és határozottnak kell lennünk.
Azt már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a dolog gyerekkel is nagyjából ugyanúgy működik.
paws4all 