Miért utálom a kutyás filmeket?

Mindenki tudja, milyen szenvedélyesen szeretem az állatokat, a kutyákat különösen. Ha egy új kutyás film bukkan fel a mozikban, az ismerőseim azonnal szólnak, hogy feltétlenül nézzem meg, mert nagyon kedves, szép, megható, és egyszerűen imádni fogom. Ilyenkor udvariasan próbálom leállítani a lelkes dicshimnuszokat, és végül sosem megyek el a moziba. Az a helyzet ugyanis, hogy kevés dolgot utálok annyira, mint a kutyás filmeket.

A legtöbb néző nem veszi észre, de ezek a filmek nem kutyákról szólnak, hanem emberekről: az ő igényeikről, vágyaikról, dilemmáikról, és a kutya ezekhez eszköz. Éppen ezért nem számít, hogy valójában milyen: az a lényeg, hogy passzoljon a történethez. Ennek köszönhetően aztán rendgetek munkám van kutyakiképzőként, mert nagyon sokan nem megfelelő fajtát választanak maguknak, vagy olyan elvárásaik támadnak a saját kutyájukkal szemben, amelyeknek maga Lassie vagy Rex felügyelő sem lenne képes megfelelni.

Ezek a kedvenceim (a teljesség igénye nélkül):

  • Legyen  magától szép hosszú szőre, ami csillog a napfényben, illatos, és lágyan úszik utána a levegőben, ha fut.
  • Várja hűségesen a  kapu előtt ülve a gyereket/évek óta halott gazdáját/a párját, akit eladtunk, mert szétrágta a cipőket/a postást, hogy átvegye tőle a napilapokat.
  • Ha hosszú, összetett mondatokban elmagyarázom neki, hogy mit csináljon, azt tökéletesen értse  meg és pontosan hajtsa végre az utasítást. “Cézár, ott a sarkon áll az a lány piros kabátban, kérlek, menj oda hozzá, ülj le elé, és ha megkérdezi, hogy kinek a kutyája vagy, akkor vesesd ide hozzám”.
  • Legyen barátságos minden idegennel, de védjen meg az utcán a rossz külsejű járókelőktől
  • Minden más állattal legyen kedves a szöcskétől az elefántig, de különösen a cicákkal és az édes kis rágcsálókkal legyen gyengéd és figyelmes.
  • A gyerekbarát azt jelenti, hogy a gyerek bármit csinálhat vele. Teljesen rendben van, ha ráül a hátára, húzza a fülét, nem hagyja aludni, elássa a homokozóban, és turkál a táljában, miközben eszik. A kutyának mindezt boldog farkcsóválással kell fogadnia, miközben a gyereknek csak a kezét nyalja meg, más testrészét soha, mert az nem higiénikus.
  • Ha én szomorú vagyok, akkor legyen ő is szomorú, sóhajtozzon, ne fogadja el a vacsoráját, és a részvét forró könnyeit hullassa a vizestáljába.
  • Az örökbefogadott kutyának hálásnak kell lennie, és ezt a hálát naponta újra ki kell nyilvánítania, mindig olyan módon, ami a gazdinak épp megfelel. A non-stop szerelmes és gyengéd pillantás alapkövetelmény, de a legjobb, ha rendszeresen apró ajándékokkal is kedveskedik a kis árva a hős kétlábúnak, aki megmentette.
  • Pont úgy kell viselkednie, mint a filmbeli kutyának, mert ugyanolyan fajta. Ha kettőt vettem, akkor mind a kettőnek. Ha kölykeik lesznek, azoknak is. Ugyanez érvényes akkor is, ha más fajta ugyan, de a moziban látott kutya alapján neveztem el: minden “Hachi” hűséges, minden “Kántor” okos, minden “Snoopy” regényeket ír.

Akkor nincs is olyan kutyás film, amit szívesen megnéznék? Nem nagyon. Azt szeretem, ha egy teljesen másról szóló fimben felbukkan egy kutya néhány jelenetben, és tényleg kutyaként viselkedik. Vagy bármilyen állat. Mert, ha nem mondtam volna, nagyon szeretem az állatokat – olyannak, amilyenek.

Advertisements

Minden kutya világuralomra tör?

A közösségi oldalakat böngészve újra beleütköztem egy hosszabb eszmefuttatásba, ami arról szól, hogyan kontrolláljuk kutyánk ösztöneit, és legyünk mi a tökéletes falkavezér a számára – ellenkező esetben ugyanis a kutya átveheti a hatalmat a család felett, és hamarosan mindenkit a rabszolgájává tesz. Mert egy domináns kutya, ugye, kemény kezű irányítást igényel.

Fontosnak tartok néhány dolgot leírni, kifejezetten azok számára, akik attól rettegnek, hogy a szőnyegen szundikáló yorkie egy nap enged az ösztöneinek, és vérfarkassá változik.

A domináns kutya nagyjából olyan, mint egy karizmatikus vezető: nyugodt és határozott, tisztában van a saját erősségeivel, döntési helyzetben mérlegelve választ. Mások tisztelettel és érdeklődéseel közelednek felé, szívesen követik, ha belefog valami új dologba.

Az a kutya, amelyik agresszíven reagál egy számára feszült helyzetben, az nem domináns, hanem bizonytalan. Mivel nem tudja, mit csináljon, olyan eszközökhöz nyúl, amit sok ember is tenne, ha küzdenie kellene azért, hogy szabaduljon: felemeli a hangját, ha kell, akár fizikailag is küzd a gyors szabadulásért, utána pedig sokáig nem akar beszélni a történtekről, amíg fel nem dolgozza az őt ért megaláztatást.

És most próbáljuk meg elképzelni, hogy nyakig vagyunk egy helyzetben, ami ijesztő és fogalmunk sincs, mit csináljunk, és a számunkra legfontosabb személy erre úgy reagál, hogy üvöltözik velünk, esetleg fizikailag is bántalmazni kezd! Ettől rögtön megnyugodnánk, nem? Akkor miért gondoljuk, hogy egy labilis kutyát így kell kezelnünk? Ha valakitől szeretnénk megtanulni, hogyan építsünk stabil kapcsolatot egy kutyával, a legjobb tanítómesterek ők maguk. Semmi mást nem kell tennünk, csak amit egy valóban domináns kutya is tenne: nyugodtnak, nyitottnak, barátságosnak és határozottnak kell lennünk.

Azt már tényleg csak zárójelben jegyzem meg, hogy a dolog gyerekkel is nagyjából ugyanúgy működik.

4f3bd66ed1a9dd61dc2665073c9af8fe