Futóversenyre készülünk!

Aki figyelmesen olvassa a blogot, az bizonyára felfedezte az újévi fogadalmaim között, hogy szeretném kipróbálni magam idén a Hard Dog Race-en. Ugyanez a pont szerepel Goblin fogadalomlistáján is természetesen, mivel a HDR egy kutyás akadályfutó verseny, így egy két- és egy négylábú közös munkája kell a sikeres teljesítéshez. Már januárban, amikor még elérhetetlenül távolinak tűnt a rendezvény április végi időpontja, lelkesen elkezdtem a mentális felkészülést, ami praktikusan azt jelentette, hogy vásárolni kezdtem mindenfélét a kutyának: glükozamin-tartalmú tablettákat, hogy fitt legyen és bírja a terhelést, egy csinos futóövet rugalmas pórázzal, és egy speciális hámot, direkt futáshoz. Ez utóbbi miatt napokig bújtam az internetet, az igazit keresve. Aztán, miután kértem és kaptam árajánlatokat nyolcezer és harmincezer forint között különféle gyártóktól, besétáltam egy nagyobb állatfelszerelés-boltba, és megvettem a tökéletes futóhámot. Háromezerért. Majd mindent szépen hazavittem, a méregdrága szupertablettákat elkezdtem adni a kutyának, a többi cuccot pedig naponta néhányszor megsimogattam, mikor elsétáltam az előszobafogas mellett. Merthogy ott tároltam őket, felakasztva, érintetlenül.

Aztán egy szép nap arra ébredtem, hogy már csak néhány hét van a versenyig. Itt az ideje, hogy komolyan vegyem a dolgot végre! Első lépésként letöltöttem egy futáshoz kifejlesztett applikációt a telefonomra. Ettől máris annyira sportosnak éreztem magam, hogy két napig nem is csináltam semmi mást. Aztán a lelkesedés újabb hullámát meglovagolva vettem magamnak egy futócipőt. Azt hiszem, ez hozta meg a fordulatot végül: a futócipő futni akart. Így egy szép vasárnap délelőtt leakasztottam a hámot és a pórázt a fogasról, bemelegítettem, és nekivágtunk.

Mivel évek óta nem futottam, annyi volt csak a tervem, hogy első körben kipróbálom, tudok-e ilyesmit csinálni egyáltalán, és ha igen, akkor mennyit. Minden csodálatosan ment! Fél órát tudtam futni egy szusszal, ezalatt több, mint 4 km-t tettünk meg. Goblin nagyon hamar ráérzett, mi a dolga: mindig előttem ment, feszesen tartotta a pórázt, de egyenletes tempóval haladt, nem rángatott vagy ugrált, és még az sem zavarta meg, hogy a nyelve néha a szemébe csapódott a menetszélben. Amikor elkezdett szúrni a térdem, lelassítottam, csináltam egy képernyőfotót a telefonos applikációról, ahogy mutatja a megtett távot, elküldtem a szeretteimnek, hogy csodáljanak, és hazasétáltunk. Rettentő büszke voltam magamra.

Egészen másnap reggelig, amikor megpróbáltam lejutni az emeleten lévő hálószobából a földszinten lévő konyháig a reggeli kávémért. Soha nem tűnt fel eddig, hogy ez a lépcső ilyen meredek. Valahogy lejutottam, de a kávét állva ittam meg, mert tudtam, hogy ha leülök, sosem tudok felállni többé. Délutánra valamennyit javult a helyzet, és, miután felfegyverkeztem porcerősítővel, magnéziummal, izomlazító krémmel és fájdalomcsillapító tapasszal, optimistán tekintettem a jövőbe. Azért néhány napot vártam a következő edzéssel, amíg újra tudok járni.

Goblinnak persze meg se kottyant a futás, és a legközelebbi alkalommal már rutinosan feszült bele a hámba és vette fel a sebességemet. Kocogás közben rémülten pörgettem végig az agyamban annak a lehetőségét, hogy kiderül: a kutya őstehetség, és emiatt mostantól canicross versenyekre kell majd járnom. Jaj.

A második edzés után már kicsit könnyebben jutottam le másnap az emeletről, mint az előző alkalommal. Ettől máris szupererős sportembernek éreztem magam, természetesen. És ma, a harmadik edzés után végre rájöttem, mi a jó a futásban. Lehet utána inni egy sört.  És ez valami mágikus módon sokkal jobb, mint bármelyik sör, amit életemben ittam!

Új távlatok nyíltak, holnap veszek egy karton Guinness-t.

És persze alig várom az április 28-át, hogy utána az egészet abbahagyhassam végre.