Hard Dog Race: soha többet, vagy mostantól mindig?

A 12.45-ös rajt egy terepfutóversenyen a lehető legkényelmesebb időpont. Így előző este még belefér egy baráti sörözés (Tudományos magyarázat: folyadékbevitel a megmérettetés előtt. Valódi ok: péntek este van, és kéééész), nem kell reggel korán kelni, az egész egy laza kirándulásnak ígérkezik. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem pillantod a pályát a kocsiból a parkoló felé közeledve. Akkor ugyanis rájössz, hogy ez nagyon, NAGYON rossz ötlet volt.

 

Tavaly nem indultam a Hard Dog Race-en, pedig akkor még Morgan velem volt, és biztosan imádta volna. Mivel ő már nincs, Moss pedig 13 éves, maradt Goblin, aki alkatilag talán nem egy atléta, de ha valamit a fejébe vesz, addig megy, amíg meg nem valósítja. És edzettünk is már egy hónapja, ahogy arról korábban már beszámoltam. Így a rajtnál állva abban az egyben biztos voltam, hogy végig fogjuk tudni csinálni, akkor is, ha szégyenletesen lassan – mert az az első percben világos volt, hogy a hosszúlábú huszonéves gazdák malinois-val és border collie-val csak végigrepülnek az egészen, míg mi az életünkért fogunk küzdeni.

Az első száz méter volt a legrosszabb, ott rögtön megfogadtam, hogy soha a büdös életben többet nem jövök Piliscsévnek még a közelébe sem. Miután feljutottunk a nagyjából függőleges emelkedő tetejére, jutalmul rögtön át is mehettünk az első vizes-sáros akadályon, ami után egy hosszabb poros szakasz jött, így már tíz perc után sikerült felismerhetetlenre koszolni magam. Innentől remélhettem, hogy teljes inkognitóban futjuk le a hátralévő távot. Sajnos még így is nem egy kedves pályabíróról derült ki, hogy régi ismerős, de jó fejek voltak, nem éltek vissza a  helyzettel. Egyébként is mindenki kedves és támogató volt, a versenyzők is bevárták, biztatták, segítették egymást, mindenki saját magával küzdött, nem a másikkal.

Az elején tényleg rögtön bele akartam halni kicsit, de aztán valahogy minden rendben volt. Goblin nagyon jól vette az akadályokat. Úszni továbbra sem tud ugyan, de akar, ha tartom a hámot a hátán, átmegy bármilyen vizes akadályon. Az utolsónál azért bénáztunk egy kicsit.  Én előrementem, hogy lássam, mennyire mély a víz, aztán felnyúltam a parton álló kutyáért, megfogtam a hámját, hogy segítsek neki, de a hám már kicsi megnyúlt a megpróbáltatásoktól, és átcsúszott a kutya fején, amikor meghúztam. Ott álltam derékig sáros vízben, a kezemben egy szutykos, csöpögő hámmal, és a kutya érdeklődve nézett le rám a biztonságos szárazföldről. Talán mondanom sem kell, hogy ez az akadály volt nagyjából az egyetlen, ahol a fotósok és a közönség is közel jöhetett, így valószínűleg rengeteg csodálatos felvétel készült, ahogy partra vetett bálnaként vergődve próbálom a sáros kutyára ráapplikálni a még sárosabb hámot, hogy aztán együtt csobbanjunk vissza a habokba. De itt már minden mindegy volt, mert a túloldalon felkapaszkodva már csak egy emelkedő, és megérkeztünk a célba végre.

Ami biztos: nagyon jó buli volt. És semmit nem értek a futóedzéseim, mert futni kellett a legkevesebbet: leginkább mászni, csúszni és épphogynemorraesni volt alkalmunk a hat kilométer alatt. Ha legközelebb is rászánom magam, guggolni, lépcsőzni és hegyet mászni fogok edzésként. Ja, igen, mert alkalom épp lenne… Szeptemberben lesz ugyanez 12 km-es változatban. Az pont a duplája a mostaninak.

Advertisements

One thought on “Hard Dog Race: soha többet, vagy mostantól mindig?

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s