Miután áprilisban lefutottuk a Hard Dog Race 6 km-es távját Goblinnal, néhány napig úgy gondoltam, hogy ez ugyan csodálatos volt, de soha az életben nem akarok futócipőt még csak látni sem. Aztán teltek-múltak a hetek, és azon kaptam magam, hogy elkezdtem számolgatni: 12 km az tulajdonképpen csak kétszer hat, hatot le tudok futni… Mikor elkezdtem ezt otthon is emlegetni, a hozzám közel állók reakciója elég egybehangzónak tűnt. Amikor azzal érveltem, hogy az edzések után milyen jó meginni egy sört, a kedvesem közölte, hogy annál már csak az edzés HELYETT elfogyasztott sör a jobb. A barátnőm, akinek elmondtam, hogy nem bírom elviselni az előző versenyen kapott fél érem látványát, és meg kell szereznem a másik felét is, megkérdezte, nem lehet-e Kínából neten megrendelni inkább. Ezek után természetesen egy meggondolatlan nyári estén elküldtem a nevezésemet a Hard Dog Race Wildra. 12 km, 22 akadály, de a szervezők sokat sejtetően odaírták a nevezési felhívás végére, hogy “esetleg kicsit több”.
Már másnap ráébredtem, hogy nagyon ügyesen betábláztam az egész nyaramat, és nem lesz túl sok időm edzeni. Az első kétségbeesés után úgy döntöttem tehát, hogy megpróbálom összekötni a kellemest a hasznossal, és a felkészülést beépítem a napi teendőkbe. Ezzel az elhatározással kezdetét vette a hat hetes tanyafitness program, ami a következő főbb elemekből állt:
Fűnyírás
A házam lefestése egy hatméteres teleszkópos festőhengerrel:
Ebben Goblin is segített
Óriási kaktusz cipelése
Túrázás
Frankfurt körbegyaloglása két nap alatt
És azért futottam is néha, igaz, nem mindig a saját kutyámmal. Ő itt Winny, akit le kellett mozgatnom a nyáron. Nem mondta, hogy nem akar futni, úgyhogy ezt beleegyezésnek vettem.
Mivel nagyon körültekintő szerettem volna lenni, hogy biztos minden rendben legyen, néhány nappal a verseny előtt elvittem a kocsimat szervizbe, hogy a pont szeptember elsején lejáró forgalmit megújítsam. A szerelő néhány órán belül felhívott: talált néhány hibát, amit ki kell javítani, szerinte szeptember ötödikére legkésőbb készen lesz. Szerencsére az anyám szemrebbenés nélkül fogadta, mikor közöltem, hogy elvinném a frissen vásárolt és féltve őrzött autóját egy hétvégére, hogy sáros kutyát szállítsak vele.
Az már a verseny helyszínén derült ki, hogy aznapra vihar várható. De akkor már nem számított. Alaposan bemelegítettünk, ki-ki a maga módján,
és nekivágtunk.
Nem volt vihar, elment mellettünk, hallottuk a dörgést, de ez csak emelte a verseny hangulatát (szerencsére Goblin nem fél a zajoktól, így nem zavarta őt sem). És az egész nagyon jó buli volt, sokkal jobban élveztem, mint a tavaszi versenyt.
Néhány akadály különösen vicces volt. Az egyik állomáson át kellett menni egy labirintuson úgy, hogy te semmit sem láthattál közben, csak a kutya. Volt sok vizes, néhány sáros akadály, csak, hogy mindenki garantáltan vaddisznóként érjen a célba. Az utolsó vizes akadályon pedig Goblin ÁTÚSZOTT. Vízszintesen előre, nem függőlegesen lefelé, ahogy egyébként haladni szokott a vízben. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban.
Szóval: megcsináltuk, megvan a tavasszal szerzett fél érem másik fele is!
Este még egy házibuliba voltam hivatalos, ott már éreztem, hogy azért ANNYIRA nem volt laza a verseny, mint a futamunk után gondoltam. Másnap délután egy olyan ügyfélhez mentem, aki a harmadik emeleten lakik egy lift nélküli házban. Meg kellett kérnem, hogy hozza le a kutyát, mert az teljesen lehetetlennek tűnt, hogy feljussak a harmadikra, de ha mégis, akkor le biztosan nem tudtam volna jönni. Szerencsére a kliens nagyon kedves volt, csak annyit kérdezett: “Nem kérsz egy kis magnéziumot?”
Goblinnak persze kutya baja sem volt másnap, én alig vánszorogtam, ő meg boldogan pattogott, hogy csináljunk valamit. Azóta az is kiderült, hogy a pálya valójában 13,4 km volt, 27 akadállyal… de már mindegy. Most egy darabig nem futok. Mondjuk, tavaszig, a következő Hard Dog Race-ig.
paws4all 
