Nem szeretem, amikor megkérdezik, hogy kutyás vagyok-e vagy macskás. Állatos vagyok, úgy általában, és növényes is. Bár a munkám a kutyákhoz kapcsolódik, attól még mindenféle más létforma is érdekel. Úgyhogy macskát is tartok. Hármat. Illetve… ez nem is olyan egyszerű.
Tavaly három macskám volt, az egyikük, Zsebike ez év elején elpusztult. A hiánya látszólag nem viselte meg a másik kettőt különösebben, bár az egyikükkel, a Nyápic nevű fekete-fehér kandúrral kimondottan meghitt volt a kapcsolatuk. A hiányát azonban addig hűséges barátja egy szó nélkül tudomásul vette. A macskák már csak ilyenek. Elvileg nem falkaállatok. Ettől persze még van némi társaságigényük, az enyémek is bonyolult diplomáciai kapcsolatokat tartanak fenn a környék többi cirmosával, de ez általában udvarias és hűvös köszönő viszony. Ráadásul egyikük sem fiatal: Maláta 17, Nyápic pedig 13 éves. Ebben a korban már nem érdemes csak úgy mindenféle ifjonccal barátkozni.
Április elején aztán Nyápic vendéget hozott. Kicsi, vörös-fehér, sárga szemű, rémülten pislogó vendéget. A jövevény néhány lépés távolságra volt csak hajlandó jönni, de Nyápicért szemmel láthatólag teljesen odáig volt, minden lépését követte, és rajongó imádattal bámulta. “De aranyos – gondoltam – hogy benézett hozzánk!” Aztán a kis foltos másnap is megjelent. Majd harmadnap is. Aztán azt vettem észre, hogy MINDIG jön a másikkal, és egyre többet napoznak, játszanak, heverésznek együtt az én kertemben. Egy hét múlva rájöttem, hogy FOLYTON ott van. Nem bántja a kertben szabadon élő teknőst, magától értetődően elvan a kutyákkal is. Beköltözött.
Eszemben sem volt egy új macskát beszerezni. De itt nem számított, én mit akarok: Nyápic egyszerűen befogadott magának egy háziállatot anélkül, hogy megkérdezett volna. Nem mondom, hogy ezen a ponton nem jutottak eszembe sokat szenvedett szüleim, mikor gyerekkoromban leküldtek kenyérért, és egy újabb hörcsöggel tértem haza… na de ez a helyzet mégiscsak furcsa valahogy. A macskám macskát tart! Van ilyen?!
A legérdekesebb az egészben, hogy ahogy eldöntöttem (na jó, ne nagyképűsködjünk: elfogadtam), hogy eggyel többen lettünk, onnantól kezdve az új cica hihetetlenül bizalmas és kedves lett velem is, azonnal hallgatni kezdett a nevére, a kezdeti félelem szinte gombnyomásra eltűnt. Dorombol, dörgölődzik, ölben alszik, mintha már nagyon régóta itt élne. Igen, bevallom: elvesztem. Megint három macskám van.
Az új jövevény egyébként kandúr (még, de már nem sokáig), és a Nermal nevet kapta. Hogy miért? Mert túl aranyos, pont, mint a képregénybeli macska. Komolyan próbáltam rá haragudni, amiért a hátam mögött összeesküvést szőtt, és örökbe fogadtatta magát – de nem tudok.
paws4all 