– Ne nyúlj hozzá, mert harap! Nem mindig, de nagyon sunyi, hagyja magát simogatni, aztán egyszercsak odakap.
Vendégségben voltunk. A házigazdánk, egy viszonylag ismert zenész, kicsit aggódva nézte, hogy a figyelmeztetése ellenére leguggoltam és magamhoz hívtam a kutyáját. Az a típusú kutya volt, amire azt szokták mondani, nem lehet tudni pontosan, melyik az eleje. Talán puli lehetett, piszkosszürke, bozontos szőrrel, amiből csak egy kis fekete gomborr látszott ki.
– A fejét semmiképp se próbáld simogatni! – szólt újra a gazdája. – Inkább a nyakát vagy a hátát. A fejére érzékeny!
Ahogy a kutya odajött hozzám, rögtöm meg is értettem, hogy miért. A csimbókos szőr alatt is látszott, hogy a szeme be van gyulladva, fájdalmasan hunyorgott, ahogy rám próbált nézni. Az biztos, hogy a helyében én is harapós lennék!
– Nagyon csúnya a szeme – mondtam.
– Igen, tudom – tárta szét a kezét a házigazda – de az állatorvos nem tudja lekezelni, amíg nincs megnyírva, és Pajkos nem hagyja, hogy levágjuk a szőrét. Két éve egyszer elaltattuk, és akkor egész rövidre lenyírattuk, de azóta nem tudtunk hozzányúlni. Ez a fajta egyébként is bizalmatlan, minden pumi bolond kicsit.
– Pumi?- kérdeztem döbbenten. – Azt hittem, puli!
– Nem, pumi, ráadásul ritka, mert ilyen fehéret nagyon keveset tenyésztenek.
A kutyára meredtem. Sötétszürke volt.
Vannak pillanatok, amikor az ember jobb, ha befogja a száját. Ez is egy ilyen volt. És ezekben a pillanatokban mindig én vagyok az, aki megszólal. Mint most is.
– Megpróbálnám elvinni megnyíratni, ha megengeded, szerintem jobban érezné magát, és neked is könnyebb lenne vele együttélni.
– Na, azt megnézem – vigyorgott a házigazda. – De rendben, ha annyira akarod, csináld. Csak aztán ne lepődj meg, ha nem sikerül!
A délután hátralevő részét telefonálgatással töltöttem. Szerencsére a közelben lakott egy kedves kutyakozmetikus ismerősöm, aki elég kalandvágyó volt ahhoz, hogy kihívást lásson a feladatban. Az állatorvosunk adott nekem nyugtató pasztát, hogy Pajkos kicsit kevésbé legyen feszült. Otthon előkerestem egy szájszíjat, egy csúszóhurokkal ellátott pórázt, és másnap délután megjelentem Pajkosért.
Szerencsére a nyugtató pasztát gond nélkül megette, és pórázra venni is hagyta magát. Az autóban is jól elvolt, igaz, csak öt percet kellett utaznia. A gazdi velünk jött, részben azért, hogy segítsen, részben azért, hogy szemtanúja legyen, ha esetleg nem járunk sikerrel, és az orrom alá dörgölhesse később.
Erre azonban nem volt alkalma. Heni, a kozmetikus angyali nyugalommal fogadta a szájszíj mögött félálomban is folyamatosan morgó kutyát, és egy nyírógéppel gyakorlatilag meghámozta, miközben én az épp nem kezelt kutyafélen hasaltam, hogy meg ne ugorjon hirtelen.
A fejéhez érve Heni elővett egy ollót. Pajkos addigi halk morgása dühödt bugyborékolássá változott. Heni elgondolkozva csak annyit mondott: “Talán akkor egy hosszabb nyelű ollóval, hogy le ne harapja a kezem…” És lassan, óvatosan, sok szünettel, folyamatosan beszélve az egyre furcsább hangokat adó kutyához, megszabadította Pajkos szemét a csimbókoktól. Az egész művelet nagyjából két óra volt, és a végén, mikor leemeltük a kutyát az asztalról, a szürke massza helyett, amit hoztam, egy fehér pumi volt a póráz végén. Szóval tényleg pumi, és tényleg fehér!
A gazdi büszkén vonult vele a kocsihoz, hiszen végre mindenki láthatta, hogy milyen kuyája is van valójában. Én búcsúzóul még odaadtam neki a szemcseppek receptjét, amit előre felírattam az állatorvossal, amikor a nyugtatóért mentem.
Azóta nem láttam Pajkost, amit szerintem ő nem is bán, mert nem maradtak szép emlékei rólam ezután a tortúra után. De én nem fogom őt elfelejteni, az biztos.
paws4all 