A Lény

Az egészről a kutyák tehetnek.

Ha nem lennének kutyáim, nem találkoztunk volna Mónival, nem lennénk már régóta barátok, és nem tudna rólam mindent. Ha így lenne, nem szólt volna, hogy a szembeszomszédjuk kidobott egy kaktuszt, ami ott árválkodik az utcán hetek óta. És akkor nem kellett volna éjjel egykor egy hatalmas virágcserepet átvonszolnom a nappalin, miközben ötcentis tüskék állnak ki a kezemből.

Amikor Móni először szólt, hogy a szomszéd kaktusza gazdát keres, mert már hatalmas, útban van, és legutóbb megtámadta és fenékbe szúrta a saját tulajdonosát, próbáltam elengedni a fülem mellett az információt. De azért csak befészkelte magát a fejembe a dolog: esténként félálomban néha felködlött egy kócos növényke képe, akit senki nem szeret, csak mert  túl nagyra nőtt. És ahogy teltek a napok, egyre gyakrabban jutott eszembe a dolog. A helyzeten nem sokat segített, hogy Móni néha írt egy-egy ilyesféle üzenetet: “Azt mondta a szomszéd, hogy már látni se bírja”. Vagy: “egyre rosszabbul néz ki, még megvan, de nem tudom, meddig húzza még”.  Azért így is majdnem két hónapomba telt, mire végre ki mertem mondani hangosan is, amit valószínűleg már mindenki tudott körülöttem: elhozom a kaktuszt. A döntésben az is segített, hogy végre kitakarítottam a teraszt, és hirtelen lett hely néhány növénynek még. Írtam Móninak, hogy megyek, vettem egy hatalmas cserepet az új jövevénynek, lehajtottam a  kocsi hátsó ülését, és egy szép péntek délután beállítottam, hogy megmentsem a szegény kis hajléktalant.

Amikor megláttam a kaktuszt, mindent megértettem. Ennek a Lénynek nagyjából annyi köze van a mindenki által imádott kis süniszerű növénykékhez, mint Stephen King Cujo-jának a rumoshordóval közlekedő bernáthegyikhez. Ahogy ott ült a cserepében a kerítés mellett, nagy volt, és láthatóan gonosz. Ez utóbbit rögtön be is bizonyította, mikor megpróbáltuk átültetni és betenni a kocsiba: csapkodni és kiabálni ugyan nem tudott, de mindenhova jutott a tüskéiből.

Mindenhova.

Ha Norbi, Móni jóbarátja nincs ott, biztos, hogy nem tudtuk volna ilyen gyorsan az autóba pakolni a szörnyet. Így viszont pikk-pakk a kocsiban ült, szép szabályosan bekötve a biztonsági övvel, és kevésbé szabályosan, de praktikusan alátámasztva mindennel, ami épp kéznél volt: Goblin futócuccával, egy összehajtott textilketreccel és egy kókusztéglával.

Azt talán elfelejtettem említeni, hogy Móni Fertőd mellett lakik, ami tőlem körülbelül két óra kocsival. Hazafelé minden kanyarnál és döccenőnél azt lestem a szemem sarkából, hogy a Lény nem szabadult-e el és nem fogja-e rám vetni magát. Szerencsére a szakszerű kitámasztás és a biztonsági öv jól tartott, így mindketten épségben értünk haza.

Otthon aztán szembesülnöm kellett vele, hogy hiba volt Norbit Fertődön hagyni. A kocsiból még sikerült kivenni a kaktuszt, hála a gravitációnak, de utána nagyjából meg sem tudtam mozdítani, pedig be kellett vinnem a házba, át az előszobán és a nappalin, föl egy lépcsőn, aztán egy szobán keresztül ki a teraszra. Nyilvánvaló volt, hogy ez lehetetlen.

Miután erőt merítettem egy hálás ügyféltől kapott ajándék borból (ezúton is köszönöm), nekiálltam. Kezdetnek felvettem egy vastag pulóvert és egy síkesztyűt. Aztán néhány praktikus kis kerti szerszámmal kiástam a kaktusz alól több kiló földet, majd, mikor már néhány centire meg tudtam emelni a cserepet, aláügyeskedtem egy hatalmas bevásárlótáskát. Ezek után a szatyor fülénél fogva, sípcsonttal kitámasztva centinként billentve arrébb, elindultam vele. Az elején nagyon csúnyákat mondtam, de rájöttem, hogy mindkettőnknek jobb, ha hangnemet váltok. Így a nappali közepén síkesztyűben éjjel egykor egy hosszabb beszédet intéztem a kaktuszhoz. Részletesen elmondtam neki, mi a tervem, és hogy nagyon szeretném, ha együttműködőbb lenne, mint eddig, valamint, hogy szerintem a teraszom olyan hely, amiért bármelyik normális növény sírva könyörögne, hogy ott élhessen. Nem tudom, hogy ez hatott-e, mindenesetre a lépcsőn viszonylag hamar, alig húsz perc alatt feljutottunk, és utána már szinte gyerekjáték volt elérni az erkélyajtót.

Ez két napja történt. Azóta is találok kaktusztüskéket a lakás néhány pontján, a kocsimról már nem is beszélve. Jövőre újra akartam burkolni a teraszt, de most nem vagyok benne biztos, hogy az életben még valaha el akarom mozdítani a Lényt a helyéről.

És mindez nem történt volna meg, ha nem lennének kutyáim. Ne tartsatok kutyát, ha kedves az életetek!

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s