Latte

Befogadott, mentett kutyákkal dolgozni talán a legizgalmasabb része a munkámnak. Olyan, mintha rejtvényt fejtenék, vagy nyomoznék: nem lehet tudni, milyen korábbi tapasztalatokra, élményekre vagy traumákra bukkanok akár a legegyszerűbb dolgok megtanítása közben is.

Lattéval és gazdáival a Csivava Fajtamentő Egyesület közvetítésével kerültem kapcsolatba. A kiskutya előéletéről annyit tudtunk, hogy kóborolt, és nagyon nehezen sikerült csak befogni, mert rettegett mindentől és mindenkitől. Az egyesületnél kicsit helyrerázódhatott testileg-lelkileg, és hamar gazdára is talált. Engem már az új gazdi keresett meg, mert Latte az első napok megszeppentsége után úgy söpört végig a lakáson, mint a forgószél: rámolt, rágott, kapart, és közben a bizalmatlansága sem sokat csökkent. Csak akkor lehetett megsimogatni vagy megfogni, amikor ő akarta. Láthatóan tele volt energiával, de sétálni nem tudták kivinni, mivel sem nyakörvet, sem hámot nem lehetett ráadni, rettegett minden felé közeledő tárgytól. Az egyetlen, aki felé feltétlen bizalommal fordult, a család másik kutyája, Carlo volt: őt a rajongásig szerette az első pillanattól kezdve. Ha Carlo sétálni ment, Latte sírt utána, de ennek ellenére sem mert vele menni. Az ajtóig még elkísérte, de onnan visszamenekült a lakásba.

Az első látogatásom viszonylag hosszúra nyúlt, mivel több, mint fél órába telt, hogy Latte hajlandó legyen valamiféle kapcsolatot létesíteni velem, és ne csak gyanakodva körözzön. Szerencsére a kíváncsisága egy idő után győzött a félénksége felett, és amikor látta, hogy Carloval milyen jóban lettünk, ő is odaóvakodott. Vittem neki ehető játékokat, hogy a lakásban rombolást egy kicsit mérsékeljük. Mindenből hozzá képest hatalmas méretűt kapott: így minden egyes rágcsával komolyan meg kell küzdenie, amivel kellemesen kifárasztja magát, és egy kis sikerélményhez is jut, ha végre sikerül “megölnie” valamelyiket. Az új játékokkal, sok jutalomfalattal és Carlo hatékony közreműködésével végül odáig jutottunk, hogy sikerült Lattéra ráadni egy hámot. Apróságnak tűnik, de hatalmas áttörés volt az addigi állapotokhoz képest.

Az idill estig tartott, amikor is Latte úgy döntött, elég volt a kultúrkutya-létből, és nekiállt módszeresen leenni magáról a hámot. A gazdi nem akarta megvárni, sikerül-e az akció, így inkább levette róla. És ezek után nem is tudta visszatenni. Minden módszer, amit kipróbált, csak egyszer működött, a kiskutya utána megjegyezte a trükköt, és még egyszer nem lehetett ugyanúgy fülön csípni. Erőszakos megoldás szóba sem jöhetett, mert az addig lassan kiépült bizalom még nagyon törékeny volt. De azért mutatkozott fejlődés is: az ehető játékok beváltak rombolás ellen, és Latte egyre kedvesebb, bújósabb lett. De ha valamilyen tárgy közeledett felé, például egy nyakörv vagy hám, újra menekülő üzemmódra váltott.

A következő találkozásunkkor elhatároztuk, hogy megmutatjuk Latténak, milyen jó dolog sétálni. Miután a lakásban hiába próbáltuk becserkészni a hámmal és a pórázzal, eszembe jutott, hogy érdemes lenne megpróbálni változtatni a szituáción. Úgy alakítottuk a helyzetet, mintha sétálni indulnánk Carloval. Latte szokás szerint kilépett velünk az ajtó elé, amit gyorsan be is csuktunk a háta mögött. Döbbenten állt meg, és ez a pillanatnyi meglepettség elég volt ahhoz, hogy a gazdája ráadja a hámot és a pórázt. Mehettünk is sétálni!

Az utcai közlekedést apró lépésenként építettük fel. Mivel Latte otthon biztonságban érezte magát, az első néhány sétán ölben elvittük egy darabig, aztán letettük a földre, és visszafelé a saját lábán jött. Így mindig HAZAFELÉ, a biztonság felé mentünk, nem a nagy és ijesztő ismeretlenbe. Ezt a távolságot aztán fokozatosan növeltük: először csak egy sarkot kellett hazafelé sétálnia, aztán kettőt, és így tovább. Carlo jelenléte rengeteget segített: Latte folyamatosan figyelte, merre mozog a barátja, és látva, hogy Carlo nyugodt, ő is kicsit lazított a folyamatos készenléten.

A gazdik szorgalmasan gyakoroltak minden egyes nap, és végül Latte megszerette a sétákat: hagyja, hogy rátegyék a hámot, odakint pedig szimatol, jelölget, játszik, mint minden más kutya. A hirtelen zajoktól, közeledő emberektől még hajlamos megijedni, és vannak visszacsúszásai, amikor pánikba esik. De most már elhiszi, hogy a világ érdekes is lehet, nem csak félelmetes.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s