Beköszöntött a tavasz, egyre többször csörren meg a telefon, hogy vállalunk-e kutyás bemutatót. Van, aki azért hív, mert már dolgoztunk együtt, van, aki csak most ismerkedne, de a négylábú csapattagoknak ez mindegy is: a lényeg, hogy sok simogatás és jutalomfalat van kilátásban, és ők boldogan mondanak igent bármi ilyesmire. Nekem, mint személyi asszisztensnek, csak annyi a dolgom, hogy a művésznők időbeosztását elkészítsem és a helyszínre szállításukról gondoskodjam (elég ügyesek, de jogosítványuk azért nincs).
A Pesti Barnabásban jártunk már tavaly is, akkor is nagyon jó élményeink voltak. Kicsit otthoni terep ez nekünk abból a szempontból, hogy saját munkahelyem, a Zöld Kakas Líceum is hasonló korú és hátterű fiatalokkal foglalkozik, így, bár más módszereket használunk, azért nagyjából értjük egymást.
A nagyobb kamaszokkal vagy felnőttekkel való közös programjainknak van egy különlegessége. A kicsik az első perctől nyüzsögnek, érdeklődőek, szeretnének mindent kipróbálni. A nagyok ehhez képest sokkal visszahúzódóbbak, félénkek. Egy darabig. Aztán minden egyes alkalommal van egy pillanat, amikor mintha szétpattanna körülöttük egy láthatatlan buborék, és hirtelen gyerekké változnak ők is: szeretnék megkaparintani a pórázt, adni egy falatkát a kutyának, megsimogatni, vagy épp izgatottan elmesélni, hogy az ő kutyájuk mit szokott csinálni hasonló helyzetekben. Ez, akárhányszor éljük is át, mindig csoda. És megint megtörtént.
Így kezdtük:
Aztán valahogy egyre közelebb húzódtak:
És a végére:
Moss természetesen nem hatódott meg annyira, mint én. De abból ítélve, ahogy a második végigdolgozott óra után is boldogan trappolt végig a folyosón és mindenkit próbált nyakig összeszőrözni, biztos, hogy szívesen jön ide máskor is. Mert a tavasznak nemcsak a klassz programok a velejárói, hanem persze a vedlés is…
paws4all 