Sokan azért szeretnének kölyökkutyát, mert édes, bújós, pihepuha. Pláne egy olyan kiskutyát mindenki szeretne, amelyiknek igéző kék szemei vannak, okos és mindig újabb vicces ötletei vannak. Na, ezeknek az érzelgős olvasóknak ajánlom az alábbi a posztot.
Lassan már öt hónapja, hogy Díva velem él, és ennek a közel öt hónapnak minden percét imádtam. Vagy majdnem mindet. Talán akadt néhány sötétebb pillanat. Az egyik ilyen szó szerint is sötét volt: egy esős tavaszi estén arra értem haza, hogy nem tudom felkapcsolni a villanyt, mert nincs áram a házban. A villanyóra a lakástól több, mint negyven méterre van kint, a kert bejárata mellett. Visszabotorkáltam tehát a kapuig (eső, sötét, hideg, sáros kutyák), és meglepve láttam, hogy a villanyóraszekrény felső részéből hiányzik egy darabka. Szép, nagy darabka, épp a biztosíték kapcsolója mellett. Helyette viszont van ott néhány mancsnyom. Hűvösen végimérve az állatállományt, feltettem a kérdést Hófehérke után szabadon: “Ki evett a villanyórácskámból?” A társaság jól halló része kicsit zavartan toporgott, Díva pedig, aki egy kukkot sem hallott abból, amit mondtam, de átérezte a helyzet komolyságát, elszaladt, hogy néhány másodperc múlva egy tenyérnyi átlátszó műanyaggal térjen vissza, ezzel járulva hozzá az ünnepélyes pillanathoz. Nem volt több kérdésem.
Másnap kerestem egy villanyszerelőt, akinek a telefonban hivatalos hangon elmondtam, hogy a kültéri villanyórám megsérült valami rejtélyes környezeti hatásnak köszönhetően. A szerelő jó fej volt, hamar kijött, ráadásul hozott egy vadonatúj műanyag panelt az órára, hogy kicserélje a sérültet. Gyorsan szemrevételezte a helyzetet, aztán széttárta a karját:
– Ne haragudjon, de ehhez nem nyúlhatok hozzá, ki kell hívnia az Elektromos Műveket.
– De miért?
– Látja, itt, itt és itt – mutatott néhány viharvertebb pontra a villanyórán – plombának kellene lennie. De nincs. Mi történt vele?
Aha, plomba. Kis, kiálló műanyag bigyó, ami ingerlően mozog, ha fúj a szél.
– Fogalmam sincs, hova tűnhettek a plombák – mondtam a lehető legártatlanabb hangon. Mostanában olyan sok vihar volt… – Közben fél szemmel a boxban üldögélő Dívára sandítottam, és magamban azért imádkoztam, hogy nehogy most köhögjön fel néhány ELMŰ feliratú kis pecsétet a szerelő szeme láttára.
Nem tudom, a szerelő hitt-e nekem, de miután sikerült meggyőzni, hogy senki nem lopja tőlem az áramot, és én sem tudom, hogy kell átállítani egy villanyórát, értesítette az Elektromos Műveket. Ők elég nagy átfutási idővel dolgoznak, így két hetem is volt arra, hogy esténként gyanakodva ellenőrizzem a kapun belépve, van-e áram a házban. Szerencsére Díva csak pár napig érdeklődik egy-egy játék iránt, így a villanyórára is hamar ráunt. A plombákat felhelyezni pedig a végül megérkező Nagyon Hivatalos Szerelőnek nagyjából öt percbe telt. Jó fej volt, nem kérdezett semmit, én pedig nem kezdeményeztem beszélgetést, nehogy elszóljam magam.
Miután végre megint lett biztonságos villanyórám csinos kis rózsaszín plombákkal (fogadni mernék, hogy ez finom alázás az Elektromos Művektől a történtek miatt), valami megoldást kellett találnom, hogy megvédjem a… nos… környezeti hatásoktól. Először azt gondoltam, veszek rá egy szekrényt, de hamar rájöttem, hogy amennyiért árulnak, na, annyiért soha. Jobb, ha körülnézek, hátha akad otthon valami. És akadt is. A megoldás ugyan első ránézésre úgy néz ki, mintha betegesen félnék bármilyen műszaki berendezéstől, de most pont nem érdekel, ki mit gondol. És az üres nyúlketrec úgyis csak foglalta a helyet.
A konstrukció tesztelés alatt. Ha beválik, lehet, hogy a kedvenc növényeim, a kinti szemetes és a bejárati ajtó is ketrecben fog lakni mostantól addig, amíg Díva fel nem nő, és rá nem jön, hogy nem villanyszerelő akar lenni, ha nagy lesz.
paws4all 