Amikor valaki felhív, hogy segítségre van szüksége a kutyája nevelésében, sosem tudhatom, mire számíthatok. Van, hogy csak apró dolgokat kell korrigálni, és akadnak kihívásokat rejtő esetek. Na és itt van Ginseng.
Ginseng gazdája az első telefonbeszélgetésünk során elmesélte, hogy a kutyát a Border Collie Fajtamentő Egyesülettől fogadta örökbe. Tudta, hogy nem lesz könnyű összeszokni, de azt nem is sejtette, hogy ennyire nehéz lesz, ezért keres segítséget, hogy jobban értsék egymást a kutyával. Visszanéztem gyorsan a fajtamentők oldalán, mit lehet tudni Ginsengről. Kiderült, hogy egy vízelvezetőbe szorulva találtak rá, úgy kellett kimenteni onnan, mert nem tudott kijönni. Utána sem volt sok emberi kapcsolata, igaz, ezt ő maga sem könnyítette meg, mert rettegett minden közeledéstől. A fajtamentőknél is hónapokat töltött, sokáig nem merték örökbeadni, mert mindentől félt, és a barátságosnak szánt közeledést is morgással, odakapással hárította el. Szerencsére a fajtamentés csapata makacsabb volt nála, és sikerült olyan szintre felhozniuk, hogy örökbefogadhatóvá vált. Akadt is hamar valaki, aki első látásra beleszeretett, hazavitte – aztán szembesült vele, hogy Ginseng az új helyen újra elbizonytalanodott, és sorra jöttek elő a régi, jól bevált kis szokásai, amelyek finoman szólva sem könnyítik meg a vele való együttélést. A gazdi a fajtamentőkhöz fordult tanácsért, ők megadták a számomat azzal, hogy én direkt szeretem a zűrösebb eseteket 🙂 És ebben persze egy cseppet sem tévedtek.
Megkezdtük a közös munkát. Első körben Ginseng kapott egy pici pórázt a nyakörvére, amit állandóan viselnie kellett. Annyira rövidet, ami nem akadályozza a mozgásban és nem akadhat be sehova, de ami megkönnyíti, hogy megfoghassuk akkor is, ha ő nem szeretné, hogy megérintsék. Elkezdtünk következetesen jutalmazni minden fizikai érintkezéssel járó mozdulatot. Szerettünk volna néhány alapvető vezényszót is megtanítani neki, de az elején Ginseng annyira feszült volt, hogy még leülni sem volt hajlandó, folyton ugrásra készen figyelt. És persze be nem állt a szája: ha bármi történt, ami nem tetszett neki, akkor hangos ugatással adta tudtunkra, hogy ezt már igazán nem kellene. Egyszóval mindent elkövetett, hogy véletlenül se legyen semmi sikerélményünk. Olyannyira, hogy a gazdája félig viccesen azzal gyanúsította, hogy különleges amnéziában szenved, és amit előző nap tanult, azt reggelre elfelejti. És ha mindez nem lenne elég: Ginseng az első pillanattól kezdve kifejezetten utált engem – illetve ez nem a megfelelő szó. Inkább tartott tőlem, és igyekezett meggyőzni, hogy én nem szerethetem őt, hiszen ő egy undok, harapós vadállat. Sajnos a haditervébe nem kalkulálta bele, hogy hihetetlen aranyosan néz ki, és az, hogy a kanapé párnái közé vonulva ugat, nem feltétlenül hat elrettentően. Bár sokáig úgy tűnt, hogy semmi hatása nincs annak, amit csinálok, makacsul újabb és újabb ötletekkel bombáztam a gazdit, aki elképesztően kitartó volt, és bár néha nagyon elkeseredett, egy pillanatra sem adta fel, hogy Ginsengből valami kutyaszerűt faragjon.
Akadt még valaki, aki mindent megtett, hogy segítsen nekünk: a család másik kutyája, Füge. Az ő vidámsága, optimizmusa, lelkesedése akkor is megmaradt, amikor mi csak ültünk ott egy-egy újabb remek ötletünk romjai fölött. Biztos vagyok benne, hogy ahol most tartunk, neki legalább annyira köszönhető, mint bármelyikünknek. Bár minden félős kutyának lenne egy Fügéje, aki megmutathatja, hogy a világ nem is olyan szürnyű hely!
Teltek a hetek, és egyszer, hirtelen történt valami. Nem tudom megmondani, mikor kezdődött. Talán akkor, amikor először szállt be egyedül az autóba. Vagy amikor először ült le parancsra. Esetleg az első bizonytalankodó mancsnyújtásnál. Ginseng elkezdett kicsit megnyílni a gazdája felé. Megtanult parancsra feküdni, bicikli mellett futni. Megszerette az autózást, aktív résztvevője lett a családi kirándulásoknak. Elkezdett látványosan ragaszkodni a gazdájához, volt, hogy utána is szökött. Vannak elbizonytalanodásai, visszacsúszásai, bőven van még hova fejlődnie, de az összes furcsasága ellenére is nagyon nagyot lépett előre, és igazi, mély kapcsolatot sikerült kiépítenie a gazdájával annak ellenére is, hogy korábban valószínűleg sosem volt kötődése emberekhez.
A legviccesebb az egészben, hogy Ginseng hozzám való viszonya nem változott: próbál ugatva távol tartani magától, ameddig csak lehet. Ha határozottan közel megyek, engedi magát megérinteni, pórázon vezetni, elfogadja a jutalomfalatot, de közben az arcára van írva, mit gondol. De néha sajnos muszáj közel menni, mert, ha nem mondtam volna még: Ginseng elképesztően aranyos.
paws4all 