Egy trükk, két kutya, öt nap

Valami teljesen mást keresve találtam meg az alábbi feljegyzést. Talán egy workshophoz készült, már nem is emlékszem pontosan. Mindenestere érdekes visszanézni, hogy két kutya ugyanazt a trükköt, ugyanannyi idő alatt mennyire másféleképpen tanulja meg.

Manccsal érintés tanítása viselkedésformálással

1. nap

Egy egérpadot használtunk, mint segédeszközt. Letettem a padlóra, megmutattam a kutyáknak, és vártam, mihez kezdenek a helyzettel.

Moss izgatottan rohangált körbe a szobában, mint mindig, ha tudja, hogy valamit csinálnia kellene, de fogalma sincs, hogy mi az. Amikor menet közben véletlenül rálépett az egérpadra, megdicsértem és jutalmat kapott. Öt perc elteltével egyre kisebb körökben kezdett mozogni. Tíz perc után észrevette, hogy van ott valami a földön, felkapta, és mindenáron oda akarta hozni nekem. Sikerült elkapnom egy olyan pillanatot, amikor épp nem volt a szájában, de a mancsa olyan közel volt, hogy szinte rálépett, ezt gyorsan megerősítettem, és erre a napra be is fejeztük.

Morgan kicsit túllelkesedte a dolgot. Hamar rájött, hogy a mancsával kell valamit csinálnia, de azt nem értette, hogy mit, ezért össze-vissza mancsolt mindenhová. Főleg az arcomba. Kicsit elkezdtem őszülni.

 

 2. nap

Moss rájött! Már korábban is volt olyan, hogy egy látszólag teljesen kaotikus tréning után másnap hirtelen megvilágosodott, és most is ez történt. Először oda akarta hozni az egérpadot, de amikor rászóltam, hogy “ne”, akkor határozottan rálépett. Aztán megint. Gyorsan abba is hagytam, hogy el ne rontsam.

Morgan felkapta az egérpadot, eldobta, aztán rálépett. Megerősítettem a pillanatot, amikor épp rajta állt. Legalábbis én azt hittem. Ő viszont azt hitte, hogy az a feladat, hogy először el kell dobni, aztán ráállni. Miért kell mindig mindent túlbonyolítania?!

 

3. nap

Moss megkapta a feladathoz tartozó vezényszót. A nap felfedezése: sokkal könnyebb neki, ha szemmagasságban helyezem el a tárgyat, amit meg kell érintenie. Feltettem a lépcsőre, és így már távolabbról is oda tudom küldeni a kutyát.

Morgan: teljesen véletlenül jöttem rá, hogy attól függ, teljesíti-e a feladatot, hogy én hol állok a szobában. Fogalmam sincs, miért, de ez megoldotta az elmúlt napok összes problémáját. Ha jó helyen állok, bármilyen messziről oda tudom küldeni a kutyát, hogy érintse meg a tárgyat. Érti ezt valaki???

 

4. nap

Moss teljesen véletlenül felvett egy 2on-2off pozíciót a lépcsőn (két hátsó láb fönt, két mellső pedig lent). Ezt egyáltalán nem akartam most megtanítani, de ha már ő így gondolta, miért ne?! Jutalmazással megerősítettem. Imádom, hogy saját ötletei vannak!

Morgan: ma megkapta a gyakorlathoz tartozó veszényszót. Megpróbáltam neki is feltenni a lépcsőre az egérpadot, de utálja. Ha a földön van, akkor viszont 2-3 méterről oda tudom küldeni vezényszóval. Tadammmm!

 

5. nap

Moss-szal meg is vagyunk, megtanulta vezényszóra megérinteni a kihelyezett tárgyat, nagyobb távolságból is odaküldhető, Legközelebb kipróbáljuk más helyszínen, más tárggyal is.

Morgan kitalálta, hogy ráhasal az egérpadra. Nem is rossz ötlet! Tíz perc pluszmunkával csináltun belőle egy csinosabb előreküldést fektetéssel.

Kész vagyunk! Mind a két kutya megtanulta, amit szerettem volna, és bónuszként a  saját ötleteik alapján egy-egy új gyakorlatot is rá tudtunk építeni az eredeti feladatra. A viselkedésformálás türelemjáték, de megéri szenvedni vele!

Advertisements

A közeljövőben itt találkozhatunk

 

2017. október 7.

Interaktív bemutató az Állatok Világnapja alkalmából
Százszorszép óvoda, Budapest

 

Hétköznaponként előre egyeztetett időpontban a budapesti Zöld Kakas Líceumban

Ha kérdésed vagy kérésed van, ezen az e-mail címen elérhetsz: paws4allteam@gmail.com

IMG_4500

Ismerkedés kutyával – klasszikus csajozós szövegek

Az ember lányát időnként megszólítják az utcán az ellenkező nem lelkesebb képviselői. Ha történetesen egy (esetleg több) kutya is van vele, azt pedig sokan jól kihasználható ismerkedési helyzetnek tekinthetik. Közel húsz év kutyatartás uán persze már nem sok újat hall az ember, de van néhány örökzöld, ami hetente egyszer legalább előkerül kutyasétáltatás közben. A teljesség igénye nélkül itt egy rövid válogatás.

A klasszikus:

– Meg szabad simogatni? És a kutyát?

 Egy fokozattal erősebb változata:

– Játszhatok vele? És a kutyával?

 

Az érzékeny: 

– De aranyos kutya! Nekem is volt egy hörcsögöm, Lajcsinak hívták… és itt egy hosszú és megható történet következik a néhai rágcsálóról, ami az elérhetőségeim elkérésével végződik.

 

Az esztéta:

– Milyen szép kutya! Persze a gazdája sokkal szebb!

 

A trükkös:

– És tud pacsit adni? (kezet nyújt a kutyának) Szia, én XY vagyok, harminchat éves, egyedülálló.

 

A megható:

– Befogadtad, tényleg? Hát ez nagyon aranyos tőled! Engem is befogadnál?

 

A sors kegyeltje:

– Nahát, milyen jól kijönnek egymással a kutyáink! Ez nem lehet véletlen!

 

A gyengédségre vágyó:

Megsimogatom a kutyáját.

– Engem nem akarsz megsimogatni? Én is nagyon hálás lennék érte!

Előtte-utána

Minden napunkat együtt töltjük, így észre sem veszem, hogyan változnak. Néha érdemes elővenni a régi fotókat, hogy lássam, mekkora utat tettünk meg.

Néhány előtte-utána kép az örökbefogadott kutyáimról. Mindkettőjükről van olyan fotóm, ami a közös történetünk legelső pillanatában készült, így jól látszik, mi történhet egy kutyával, ha gazdátlanból gazdássá válik.

Morgan legelső képét egy internetes fórumon láttam meg. Még aznap este elmentem érte. Akkor így nézett ki:

Ez néhány hónappal később készült, túl egy makacs fertőzésen, amit a menhelyen szedett össze, egy ivartalanításon, és persze a sokkon, hogy belvárosi szobakutya lett belőle:

Ma pedig mindenki ilyennek ismeri:

  

Goblint valaki bedobta egy üres telekre január közepén. Néhány napig csak nézegettük egymást, aztán egy reggel bemásztam érte és kihoztam a nyakamban. Akkor így nézett ki:

Aztán kezdte összeszedni magát:

Ma pedig itt tartunk:

Szerintem nem bánták meg, hogy így alakult. Én biztosan nem. És az is biztos, hogy mindig lesz örökbefogadott kutyám.

Brandy nagy mutatványa

A viselkedésformálás szép dolog, amíg az ember csöndben bele nem őrül.

Az első saját kutyám, Brandy, nem mindenben volt tipikus border collie. Kedves volt, érzékeny, gyorsan tanult,  mint minden fajtatársa, de utált tárgyakkal játszani. Semmit nem volt hajlandó a szájába venni, ami nem volt ehető (bár abban nem értettünk mindig egyet, mik az ehető dolgok). Labda? Fuuuj! Frizbi? Jaj, csak azt ne! Sípolós játék? Na ne már! Sokáig nem is zavart a dolog, mert Brandy imádta a hasát, és jutalomfalattal bármire meg lehetett tanítani. Aztán egy szép nap rábukkantam egy versenyfelhívásra: engedelmességi és ügyességi verseny csak juhászkutyáknak. Az nem lehet, hogy ne próbáljuk ki! Csakhogy volt az előre ismertetett feladatok között egy sok-sok pontot érő apportgyakorlat. Ha azt nem csinálja meg a kutya, esélyünk sincs a középmezőnyre sem. Nincs más hátra: meg kell tanítanom a hét éves kutyámnak, hogy hozza vissza, amit eldobok!

Mivel elkötelezett híve vagyok a viselkedésformálásnak, biztos voltam benne, hogy ez az egyetlen módszer, ami segíthet. Apró lépésekben, visszafelé építettem fel a folyamatot: először a kutya előttem ül és tartja a szájában a tárgyat. Aztán felveszi a földről, és előttem ülve tartja. Aztán távolabbról veszi fel, odalép hozzám, és tartja. Utána odamegy a messzebb fekvő tárgyért, felveszi, odahozza, tartja. A legvégén eldobom a tárgyat, odamegy, felveszi, visszahozza, és addig tartja, amíg el nem veszem. Pofonegyszerű.

Az egyetlen, amit nem számoltam bele, hogy Brandy nagyon figyel minden apró jelzésre, ami megerősítés lehet, én viszon nagyon béna vagyok az időzítéssel (az élet minden területén, de ezt nem most mesélem el).    Emiatt sokszor félreértette, mi a feladat, de mivel nagyon meg akart felelni, a félreértés is rögtön rögzült. Az elején egyszer, mikor előttem ülve tartotta a tárgyat, toporgott egy kicsit, amit én nem vettem észre, és megerősítettem. Ezután három napomba telt, hogy kivegyem a pacsit a tárgy átadásából, ami ugyan elképesztően aranyos, de nem túl szabályos. A későbbiekben, amikor már a kihelyezett tárgyért küldtem, nagyon bizonytalan volt, mit kell csinálnia, ezért ahogy lépett egyet az apporttal a szájában, rögtön megdicsértem. Pechemre ez az első diadalmas lépés hátrafelé történt. Utána néhány napig a kutya boldogan elkocogott a tárgyért, felvette, és hátrálni kezdett – ráadásul a mozdulatot ismerte már, mint önálló trükköt, így ez megint néhány nap volt, hogy tisztázzuk, mit is kellene tenni. A végére ugyan éveket öregedtem, de nagyjából három hét alatt sikerült összeraknunk egy szabályos apportgyakorlatot. Igaz, ha valami megzavarta a kutyát, vagy én tettem bármilyen félreérthető mozdulatot, még hetekig előfordult, hogy a tárgy átadása közben ünnepélyesen kezet nyújtott. De ennyit elnézhetünk egy bonyolult pedigréjű britnek:  egy úriember a pokolban is úriember, még ha négylábú is az illető.

Minek nevezzelek?

A kutyának nevet adni mindig nagy döntés. Van, aki az első benyomás erejében hisz: „legyen Einstein, mert olyan okosan néz”. Mások sokáig tervezgetnek, és egész listájuk van, amiről választanak.

Az amerikai Kennel Club felmérése szerint a tavalyi évben ezek voltak a legnépszerűbb kutyanevek az Egyesült Államokban a kankutyák esetében::

  1. Max
  2. Charlie
  3. Buddy
  4. Cooper
  5. Jack
  6. Rocky
  7. Bear
  8. Duke
  9. Toby
  10. Tucker

A szukatulajdonosok pedig ezeket választották a legszívesebben:

  1. Bella
  2. Lucy
  3. Daisy
  4. Lola
  5. Luna
  6. Molly
  7. Sadie
  8. Sophie
  9. Bailey
  10. Maggie

Az is kiderült a felmérésből, hogy a gazdik több, mint a fele egy könyv- vagy filmszereplő, esetleg egy híresség után nevezte el kedvencét.

Magyarországon külön trend az, hogy a fajtatiszta kutyák gazdái szívesen adnak a kutyafajta származási országának megfelelő nevet a négylábú családtagnak. Azaz pl egy ír szetter legyen Paddy, egy skót juhász Connor, egy puli pedig Fürge vagy Bojtár. Hallottam már magyar vizslásokat azon vitatkozni, lehet-e egy vizslát Honey-nak nevezni, mert jó-jó, édes kis állat, meg a színe is olyan, mint a méznek, de magyar kutyának magyar név dukál.

Kiképzőként nagyon sok kutyanevet kell megjegyeznem, így kifejezetten hálás tudok lenni egy-egy furcsa, feltűnő névért, még akkor is, ha én magam sosem nevezném úgy el a saját kutyámat. Amikor minden második ügyfelem Tapi vagy Lady, akkor nagyon megörülök, ha bemutatnak például egy Francois nevű négylábúnak, mert ezt biztos, hogy nem felejtem el vagy keverem össze valamivel. Bő húsz évvel ezelőtti emlékem, de még mindig kísért, amikor egy hosszabbra nyúlt péntek este után szombat reggel csoportos kiképzést kellett tartanom. Nem voltam a helyzet magaslatán, de egészen jól kezeltem a helyzetet addig a pillanatig, amíg ki nem derült, hogy három kis fekete kutya van a csoportban: Bobi, Bogi és Boogie. Ezen a ponton adtam fel.

Többször találkoztam olyannal is, hogy a családban a gyereknek és a kutyának hasonló nevet adtak, és nagyon kellett vigyáznom, hogy össze ne keverjem a kettőt. A Bella- Betti párosból például az első volt a gazdi, a második a kutya, nekem pedig az egész egy remek koncentrációs gyakorlat, hogy mikor melyiküket szólítom meg.

Annyival még tartozom, hogy elmeséljem, az én saját kutyáimat miért pont úgy hívják, ahogy. Moss neve előre megvolt, ez a border collie-k között egy viszonylag gyakori név angol nyelvterületen, és tetszett a jelentése (moha). A törzskönyvi nevét is én választottam, ebben erősítem az amerikai statisztikát: Elanor lett, amit a Gyűrűk urából vettem.

Morgan menhelyről jött, ott Morgó volt a neve, amit nem szerettem volna megtartani, de hallgatott rá, ezért finomítottunk rajta egy kicsit. Goblin pedig első látásra megkapta a nevét. Hogy miért pont Goblin? Háááát…

      

Kicsi, de nem játék

Aki már látott a gazdája ölében hisztérikusan vicsorgó minikutyát, vagy rugós póráz végéről nyekkenve visszareptetett szőrgombolyagot, annak valószínűleg megvan a véleménye a kistestű kutyákról. Rendszeresen hallom egyébként állatszerető emberektől, hogy “A kutya térd feletti méretnél kezdődik”, “egérke pórázon”,

A legnagyobb baj az, hogy a minikutyák gazdái sokszor maguk is azt gondolják, hogy fölösleges energiát fektetni egy ekkora kutya nevelésébe. Hiszen bármi gond van, ölbe lehet kapni; ha harap, akkor sem tud nagy kárt tenni senkiben; és különben sem lehet rá haragudni, mert annyira édes. Van, aki hidegben ki sem viszi a lakásból, elég egy kutyapelus vagy egy macskaalom, és a gazdinak sem kell kimennie a mínuszokba. Pedig az ölebek is kutyák, nem is akármilyenek! Kifejezetten figyelmes, embercentrikus és könnyen tanítható kutyák, éppen ezért kár veszni hagyni a bennük rejlő lehetőségeket. Ha valaki nem akar mindentudó szuperkutyát, csak egy kedves társat, akit bárhova magával vihet, akkor is jó választás egy zseb-eb.

    • Korai szocializáció

Bár a minikutyák kölyöknek szonte mikroszkopikus méretekkel rendelkeznek, és az ember hajlamos túlfélteni őket, nem szabad elfelejeni, hogy meg kell tanulnia, hogyan viselkedjen más kutyákkal. Ez éppen a saját biztonsága érdekében fontos, hiszen egy hörgő-morgó kis ideggolyónak sokkal hamarabb csattint oda egy nagyobb kuya, mint egy barátságosan és érdeklődve közeledő kis fickónak. A többi kutyával való játék élményét pedig a leggondoskodóbb gazdi sem képes pótolni, egyszerűen azért, mert ő ember.

  • Okosan jutalmazni

A jutalomfalatokkal való motiváció nagyon jó módszer, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az ölebek táplálékigénye más, mint a nagyobb fajtársaiké (még akkor is, ha az illető kiskutya könnyes szemmel és remegő lábakkal próbálja meggyőzni a gazdit, hogy épp éhenhalni készül). Ráadásul az emésztőrendszerük is sokkal érzékenyebb. A legjobb megoldás a saját tápját használni jutalomfalatnak, és a napi adagját annyival csökkenteni, amennyi napközben elfogy a feladatok gyakorlása közben.

      • Táskatréning

A minikutyákat olyan helyekre is beengedik, ahová nagyobb társaikat nem szívesen. Még a nem kutyabarát létesítmények is elnézőek, ha a társunk nem kutya, hanem kézipoggyász-alakban érkezik. Ezért fontos, hogy a kiskutyának legyen egy zárható, könnyű, biztonságos utazótáskája, amiben örömmel tartózkodik, és amibe szükség esetén bármikor becsomagolható. Így már tényleg el lehet vinni bárhová.

      • Fizikai kihívások

A kistestű kutyák nagyon vagányak tudnak lenni, és sokszor biztosak benne, hogy mindent tudnak, amit a nagyok. Ez nagyjából így is van, de azért néhány dologra jobban kell náluk figyelni. ilyen a folyadékpótlás, az olyan megterhelő mozgások, mint például a lépcsőzés. És a legfontosabb: akinek kistestű kutyája van, folyamatosan nézzen a lába elé, nehogy rálépjen vagy ráejtsen valamit!

Tudományos összegzésként:  kevés aranyosabb dolog van, mint egy jólnevelt,  teljes komolysággal viselkedő minikutya. Erre pedig bizonyítékaim is vannak, íme: